A napokban - feleségem révén - kezembe került egy újságcikk, amelyben Dévai Bíró Mátyásnak, a híres magyar reformátornak, utolsó élő unkájáról olvashattam. Az írás 1927. július 27-én, a Kálvinista Szemlében jelent meg. Tehát nem új keletű cikkről van szó.
Dévai Bíró Mátyásról csak annyit, hogy a protestáns egyháztörténelem őt a „magyar Luther” névvel illeti, evangélium hirdető munkásságát méltatva.
A cikk egy lelkészbeiktatáson történtekről számolt be, amelynek egyik részt vevője volt a híres reformátor unokája. Az írás szerzőjét idézem: "... az ünnepélyt követő bankett vége felé, megjelent ott az egyik legnagyobb reformátor: Dévai Bíró Mátyás még élő, legutolsó leszármazottja is, Dévai Bíró Gyula, a helybeli róm. kath. plébános személyében..." (Kiemelés tőlem.) - "A derék öreg úr elmondta azt is, hogy édesapja még református volt, csak később tért át a róm. kath. egyházba." - Erre a lépésre pedig azért szánta rá magát, a cikk írójának benyomása szerint, mert sok gyermekét nem tudta nevelni.
Bevallom, engem megdöbbentett ez a cikk. Még akkor is, ha nem tudtam meg semmit erről az áttérésről. Mégis, van abban valami elgondolkodtató, hogy egy egykor oly jelentős református család, amelyiket áthatott az evangélium tüze, és amelyik olyannyira meghatározó volt a protestáns egyháztörténelemben, visszatér oda, ahonnan éppen megújult hite miatt tért ki.
Vajon mi történt a családdal az évszázadok során? Hogyan fakult meg, veszett el, íródott át egykor oly erős hitük? Mikor kezdtek el elszakadni az evangéliumtól? Mert nem gondolom, hogy ennek a plébánosnak az édesapja, ha élő hittel bírt volna még áttérése pillanatában, akkor megtette volna ezt a lépést. De megtette. S az is tény, hogy a hitbeli elszakadásuk egyenes következménye volt az, hogy a család végül teljesen kihalt. Igaz, a család haldoklása évszázadokon át tartott, de végül mégiscsak eltűntek a történelem színpadáról...
Számomra nagy figyelmeztetés ez a cikk, és a benne foglaltak. Nemcsak azért, mert kérdés, én milyen példa tudok lenni gyermekeink előtt, és mit látnak ők az életemben; hanem abban is, hogy a hitben nincsen stagnálás. A hit vagy erősödik, fejlődik, épül, vagy leépül, átmosódik, keveredik, míg végül eltűnik, feloldódik. S hiába a nagy múlt, az egykori nagy ősök, a hit elpárolog, átíródik, ha nemzedékről-nemzedékről nem újul meg a generációk Krisztushoz ragaszkodása. Mert sohasem az Isten kegyelme szűnik meg, nem az Ő ereje válik semmivé egy-egy család életében, hanem a család éltében válik semmivé az Isten iránti elkötelezettség.
A Dévai Bíró-család története sok egykor református család történetét tükrözi. S valahol református gyülekezetek történetét is. S ha eddig mindegy volt az, hogy hogyan gondolkozunk, az, hogy keresztény hitünk fejlődhet-e, akkor ez a bejegyzés éppen arról szól, hogy a hit leépülése egyenlő a halállal.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése