AZ IDŐ RABSÁGÁBAN

Ha nincs időd, bele se kezdj!

Márai Sándor egyik írásában olvastam Oswald Spengler, német történészről és filozófusról, aki 1918-ban megje-lent könyvében a „A nyugat alkonyában”, amely egyetlen hatalmas kísérlet volt a világtörténelem új alapokon történő megértésére, arról írt, hogy: „… a harmonikus, eleven kultúrák embereinek nincs érzékük a „rekord”, tehát a pillanatra kimért idő iránt: a kínaiak, görögök, nagy időtávlatokban éreznek és gondolkoznak, az olimpikon, mint mértékegység, bizonysága ennek az időközönynek – amikor egy kultúra válságba jut, (…) akkor kezdődik az idő aggá-lyos méricskélése…”

Elgondolkodtató ez a spengleri kijelentés, mert e szerint egy civilizáció elevenségét és harmóniáját az időhöz való viszonya adja, és ha így van, akkor sok igazság van abban, hogy a mi civilizációnk és kultúránk már nem eleven és fejlődő, hanem nagyon is válságban van. Kifolyik az idő a kezeink közül, pedig határidők, időpontok, feladatok közé szorítva élünk, nagyon is behatárolt órák és percek között. Valamiért mégis úgy érezzük, hogy a percek, mint homokórában a homokszemek, kifolynak az ujjaink között. Rohanunk, napról-napra csak zakatolunk, alig bírjuk az élet diktálta tempót abban a ránk kényszerített versenyben, amely felőröl bennünket. A mai ember egyszerűen elhasználódik, lassan vagy gyorsan, de biztosan felőrli és bedarálja az idő. Jevtusenkó, orosz költő nagyon találóan így írt egyik versében: 

A rohanás a kornak átka,
Az ember törli homlokát,
Majd időzavart konstatálva
Mint báb rohan tovább, tovább.

Mind sietve szeretnek,
isznak, míg a lélek végül lerogy.
Sietve rombolnak, s megint csak
Sietve bánják valahogy. 

Élünk tehát az idő bábjaként, és nem marad időnk egy csomó olyan dologra, amely szükséges lenne az egészséges és kiegyensúlyozott élethez. Nem marad időnk a tartalmas kapcsolatokra, legfeljebb arra, hogy futtában lájkoljuk egy ismerősünk bejegyzését. Nem marad időnk jóízű beszélgetésekre, legfeljebb arra, hogy megkérdezzük egymást: „hogy vagy”, hogy már valami egészen máson járjon az eszünk. Nem marad időnk… mennyi mindenre nem marad időnk. Nem marad időnk a lelkünkre, mert azt is gondozni, ápolni kellene, akárcsak egy szép és nemes növényt. 

A Prédikátor könyvében olvasunk a megszabott időről, idézem: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” (3,1) Sokat lehetne forgatni ezt a bibliai verset annak értelmét és üzeneteit ízlelgetve, de most csak egyetlenre szeretném a hangsúlyt tenni. Arra, ami engem is figyelmeztetett készülés közben. „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” (3,1) – Ideje van a munkának, ideje van a rohanásnak, de ideje kell legyen annak is, hogy az ember egy-egy megszabott időre mindebből tudatosan kiszakadjon! Másként nem megy, meg kell tudnunk harcolni ezt, és meg is harcoljuk ezt akkor, ha valamit nagyon akarunk. S ha azt mondjuk valamire nincs időnk, akkor ezzel csak részben mondunk igazat, mert ha nagyon akarnánk, len-ne mégis néhány pillanatunk erre is, arra is. 

Michel Quoist francia pap írt az időről egy szabadverset. Ebben minden benne van, amit még írhatnék neked, az idő rabságában vergődő embernek. Talán eljut hozzád. Talán megszívleled.

Uram, elindultam,
kint mentek az emberek.

Mentek,
Jöttek,
Siettek,
Futottak.

Futottak a kerékpárok,
Futottak a szekerek,
Futottak a teherautók,
Futott az utca,
Futott a város,
Futott minden.

Futottak, hogy időt ne veszítsenek.
Futottak az idő nyomában,
hogy utolérjék az időt,
hogy időt nyerjenek.

Viszontlátásra barátom,
bocsáss meg, nincs időm.
Ismét erre fogok jönni,
nem várhatok, nincs időm.
Befejezem a levelet, mert nincs időm.
Szívesen segítettem volna magának, de nincs időm.
Nem vállalhatom, nincs időm.

Imádkozni szeretnék, de nincs időm.
Uram te megérted, hogy nincsen idejük:
A gyermek játszik, e pillanatban nincs ideje - majd...
A tanulónak leckéjét kell elvégezni, ideje nincs - majd...
A diáknak ott vannak a könyvei, oly sok munkája, nincsen ideje - majd...
A fiatalember sportol, nincsen ideje - majd...
Az ifjú házasnak megvan az otthona, be kell rendeznie, nincsen ideje - majd...
Az édesapa körül gyermekei, most nincsen rájuk ideje- majd...
A nagyszülőknek ott vannak az unokák, nincsen idejük - majd...
A betegnek megvan a gondja, nincsen ideje - majd...

Kihűlő ágyukon sincsen idejük...
Késő - nincsen már idejük!

Így futnak az emberek az idő nyomában, én Uram.
Futva mennek e földi tereken,
Sietve, Tülekedve, Túlterhelten, Mogorván, Megrakottan,
S nem érnek a célhoz, kevés az idő.
Nekifeszülnek, bár kevés az idő.
Sőt - igen kevés az idő. Uram,
tévedned kellett számításaidban valahol,
Alapvető hibának kell itt lennie,
Az órák túlságosan rövidek,
A napok túlságosan rövidek,
Az életkor túlságosan rövid.

Te mosolyogsz Uram, az időn kívül állva,
küszködésünk láttán, és tudod, hogy mit teszel.
Nem tévedsz abban, amikor az ember idejét kiméred.
Adsz mindennek időt tenni akaratod,
De nem szabad időt veszíteni, időt elverni, időt agyon-ütni.
Ajándék az idő, amit te készítesz.
Elmúló ajándék. Nem, nem tárolható.

Uram, van időm! Minden idő az enyém, amit te nekem adtál.
Életemnek évei, éveimnek napjai, napjaimnak órái, mind az enyémek.
Rajtam áll velük okosan élni, higgadt,
odaadón, hogy akként használjam fel a végső másodpercig,
hogy eléd vigyem, s időmnek ízetlen vízéből te készíts nemes boritalt,
ahogy tetted Kánában a fiatal pár lakodalmán.

Uram, ma este nem időt kérek tőled,
hogy még ezt meg amazt elintézzem.
Azt a kegyelmet kérem én tetőled,
hogy a nekem ajándékozott időben híven
tegyem azt, amit rám bíztál - másokért.