Kronosz és Kairosz

Az ókori görögök az idő kifejezésére két különböző szót használtak: kronosz és kairosz. Valójában ezzel kétféle időfogalmat különböztettek meg. A kronosz jelentette azt az időt, ami a percek egymásutániságából áll; ez az életünk könyörtelenül és személytelenül elfolyó ideje, amely egyszer elfogy, véget ér. A kronosz visszafordíthatatlan, mert az életünk eltelt perceit nem tudjuk visszahozni, ugyanazt a percet újra megélni. A kairosz ennek az ellentéte: az idő, ami lehetőségek egymásutániságából áll; ez a bensőségesen megélt különleges pillanatokat jelenti, életünk minősített pillanatait, amelyek építenek és gazdagítanak.
A keresztyén hagyomány, így a Biblia időfogalma is, erre épül, annyival gazdagítva a kronosz tartalmát, hogy a kronosz Isten népének az Istennel való találkozások pillanata, az Úrral töltött minősített idő, a kegyelem kiáradásának ideje.

A legtöbb ember csak a kronoszt ismeri. Élményeket keres, hogy azzal színesítse, vagy éppen elterelje gondolatait a könyörtelenül elmúló időről. Másnak arra sincsen ideje, hogy bármit is megéljen, őt agyon nyomja a kronosz szorítása: a munka, az elvárások. Megint mást a kronosz rettegéssel tölt el, mert tudja egyszer elfogy, véget ér. A földi létünket, nincs mese, a kronosz határozza meg.
Mi, hívő emberek is, a kronosz szorításában élünk. De az életünknek vannak kairoszai, minősített pillanatai is, amelyek megtanítanak másként élni, másként járni, másként gondolkozni az (el)folyó időben. De vannak még ilyen pillanatai az életünknek?
Néhány napja barátaimmal arról beszélgettünk, hogy a mai keresztyéneknek mennyire nincsen ideje, ereje, kedve igét olvasni, Istenre figyelni, imádkozni. Hányszor hallom én is ezt a kifogást, és hányszor élek vele én is.
Azóta sokat gondolkodtam ezen a beszélgetésen. Sokat gondolkoztam az időn, amelyet kaptam. Elfolyik az vagy értelemmel telik? Vannak-e minősített pillanataim, amikor Istennel találkozhatom, amikor a kegyelem átformálhat, új impulzusokat adhat? És vajon ha vannak, akkor mennyire becsülöm őket?
Sokat dolgozom. Néha annyira kifacsarva érkezem meg az esti lefekvéshez, hogy nehéz szavakba önteni. Néha éjszaka is dolgozom. Reggel pedig nagyon fáradtan indulok éppen rendelt utamra. Lelkiismeret furdalásom van, mert kevés időt töltök Istennel. Tudom többet kellene. Szükségét érzem. Mégis.
Azután megértettem valamit. Életem minősített pillanatainál nem hosszúság a lényeg, hanem az, hogy van-e, és ha van, azokat mennyire intenzíven, mennyire bensőségesen élem meg. Bibliaórán is erről beszélgettünk, és amit ott mondtam, itt is leírom: "Ha tudatosan odaszánsz Istennek egy napodból valamennyit, lehet csak öt percet, de azt szánd igazán oda! Ne engedd, hogy valami más töltse meg a gondolataidat olyankor. Tedd félre a nap gondjait erre az öt percre, hogy élvezd azt, hogy Istennel lehetsz!"
A titok az, hogy a hívő életben is van fokozatosság. Az, amit öt percben kezdesz el, néhány hónap múlva, észrevétlenül, fél órává dagad, és így tovább! Mert az, aki egyszer megérzi Isten közelségének jó ízét, az vágyni fog rá!
Ha lesz valami, amit sajnálni fogsz az életed végén az lesz, hogy nem vetted meg áron is azokat a minősített pillanatokat az életedben, amikor Istennel lehettél volna.