2012. augusztus 29.

Gondolatok egy temetés kapcsán...

Ma reggel egy 65 éves asszonyt temettem. Miközben a sírhoz sétáltunk, és végignéztem a temetőnkön, azon gondolkodtam, hogy hány embert kísértem már így - "az utolsó útjára" - az elmúlt évtizedben. Évente, átlag húsz temetéssel számolva, kétszáz ember ravatalánál hirdethettem a vigasztalás üzenetét.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy minden temetést ugyanazzal az "intenzitással" élek át. Szükségem van egyfajta távolságra, amelyet a lelkem tart a gyásztól, a fájdalomtól. Védekezem. 

Szőnyi István: Zebegényi temetés
De ezen a reggelen mégis elgondolkodtam. Mert csak ma döbbentem arra rá, hogy mennyire magányosan állok a gyászoló emberek előtt. Tudom furcsa, hogy ezt írom. Mégis ezt éreztem. A gyászoló család egymásba kapaszkodott; a végtisztességet tenni jött emberek - ki egykedvűen, ki még úgy sem, tiszteletből, kötelességből, vagy akár őszintén - talán már azt fontolgatták, hová is kell rohanniuk ezután a "programpont" után. És én itt állok ezek előtt az emberek előtt. Küzdök azért, hogy valami olyanról beszéljek, amelyre virtuálisan összekacsint gyászoló és búcsúzni jött: ki hisz már Istenben, feltámadásban? Talán a pap még igen...

Rám szakadt ez a magányosság. Az, hogy talán egyes-egyedül vagyok a reménységemmel. S nem csak azért, mert én nem ismertem az elhunytat, és nem rendített meg úgy a halála, mint ezek az embereket körülöttem. Már megszoktam, hogy egyedül énekelek, egyedül imádkozom, egyedül mondom az ezeréves hitvallást a "Hiszekegyet", a "Miatyánkot". Mert már azok sem imádkozzák és vallják velem együtt, legalábbis hangosan nem, akik eljárnak a vasárnapi istentiszteletre. 

Ki hisz a feltámadásban, a Feltámadottban az itt állok közül rajtam kívül? S vajon tudják-e ezek az emberek, hogy milyen rövid is lett azzal az életük, hogy nincsenek tudatában annak, hogy nem a halálig tart az élet? Sejtik-e azt, hogy mennyei távlatok nélkül mennyire szánalmas, mennyire értelmetlen és keserű vergődés csupán az élet? 

Talán. De a legtöbben, akik lehajtott fejjel állnak, akik egyedül hagytak a hitemmel, ami nem az ő hitük már, ugyanolyan bután fognak továbbrohanni a temetés után, mint ahogyan előtte tették. Nincs idő effajta "vallásos" dolgokra, mint ahogyan semmi és senki másra sem... 

Míg végül az ő ravataluk mellett is megállok majd, hogy az őket búcsúztatók ugyanúgy lerázzák magukról a hallottakat. Isten különös kegyelme mégis az, hogy akad egy-két ember, aki meghall valamit a reménység vigasztaló szavából. Körbenéztem, és arra gondoltam, talán ma is lesz majd valaki...
Megjegyzés küldése