2015. október 31.

MI LETT VOLNA, HA ELMARAD A REFORMÁCIÓ? 1.

Ma van reformáció ünnepe, amely az egyszeri ember életében teljesen elsikkadt már. Győzött felette halottak napja, és az új őrület a halloween. Mi azért mégis emlékezzünk meg róla, és tegyük ezt úgy, hogy egy érdekes írást hozok elétek Bibó Istvántól, aki egyérdekes gondolattal állt elő egyik munkájában: "Mi lett volna, ha elmarad a reformáció?". A nem könnyű olvasmányt, két részben szeretném megosztani veletek!

Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna… Bibó István címzetes váci kanonok beszélgetései apósával, Ravasz László bíboros-érsekkel a római katolikus egyház újkori történetéről, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra. Egyház-, kultúr- és politikai történeti uchronia.  (Uchronia az utópia párja: nemlétező helyek helyett nemlétező időfolyamatok leírása.) (...)
Az impulzust hozzá Toynbee-nek egyetlen megjegyzése adta, amely szerint ha az egyház alkotmányosítására irányuló 15. századi mozgalom győz – s kis híján győzött –, akkor a reformáció elmarad és minden másképp lett volna. Ezt a „másképp”-et és mégis ugyanazt szeretném rögzíteni, amihez elég sok – humoros effektusra is irányuló – ötletem volna. Az alapgondolat az, hogy hogyan festene egy olyan – európai mértékkel mérve – univerzális spirituális központ, amely erkölcsi integritásban VII. Gergely súlyával, szellemi szeles látókörűségben Erazmus súlyával, az abszolutizmus, zsarnokság és hatalomimádat elleni haragjában pedig Victor Hugo súlyával jelennék meg az európai porondon.

Az apróbb ötletek: Erazmus bíboros vagy akár pápa, Savonarola bíboros, a Kúria fegyelmi bizottságának elnöke, aki – egyedülálló esetként – megfosztja Borgia bíborost a bíborosi kalaptól, majd utóbb megvédi Kálvint, mert nagy szimpátiára gyullad annak genfi rémuralma iránt: Kálvinnal szemben viszont a Kúria erazmiánus bíborosai védik meg Servet-t; a tridenti zsinatot Augsburgban fejezik be, ahol megalakul az első tisztán világiakból álló kongregáció, a lutheránus kongregáció, majd utóbb a kálvinista is; a Kúria és a zsinat azonban mindvégig óvatos kétkedéssel nézi mind Luther Szent Mártonnak a világi fejedelmekkel való kacérkodását, mind Kálvin Szent Jánosnak papi hatalomkoncentrációját és erkölcsi rémuralmát, mind a jezsuiták zsinatellenes pápai abszolutizmusra való törekvéseit; az Egyház leghevesebb haragja a fejedelmi abszolutizmus és jozefinizmus ellen irányul, mely ennek folytán soha átütő sikert elérni nem tud; a „trón és oltár szövetségé”-nek még a fogalma sem létezik, lévén az Egyház mindennemű alkotmányosság ösztönzője, a zsinat a „parlamentek anyja”, minek eredményeképpen a középkori szabadság megszakítás nélkül, organikusan nő át modern szabadsággá; a pápai csalhatatlanságnak a jezsuiták által támogatott elvét az I. vatikáni zsinat tisztázza oly módon, hogy elválasztja a teológiai és az alkotmányjogi aspektust: teológiailag a csalhatatlanság abban áll, hogy a Szentlélek sohasem hagyja el az Egyházat (nem a pápát), az alkotmányjogi aspektus pedig abban áll, hogy a pápa, mint alkotmányos uralkodó „nem tehet rosszat”; a 17. században az Egyháznak legtöbb baja Angliával van, ahol a zsarnok királyok és archaikus társadalmi szervezet miatt a legnehezebben megy az alkotmányosság bevezetése, aminek Cromwell apát az előharcosa; a 18. század második felében viszont franciskánus-kálvinista koalíció áll az Egyház élén, mely likvidálja a jezsuita rend pápai abszolutisztikus törekvéseit, majd a papság polgári alkotmányát bevezetni próbáló jozefinista XVI. Lajossal szemben Robespierre abbé vezetésével kirobbantja a francia forradalmat; a forradalmak nekivadulásaival szemben kialakuló visszahatás azonban mindjobban megérleli a pápaságnak a közvetlen hatalmi politika porondjáról való önkéntes visszavonulását; még 1806-ban a német egyházi fejedelemségek likvidálása fejében rákényszeríti a német uralkodót a világuralmi igényekre emlékeztető római császári cím letételére, s 1848-ban, mint az olasz szövetségi köztársaság elnöke, a custozzai és novarai csatákkal kiveri Olaszországból az olasz egység utolsó akadályát, a feudális savoyai házat, de azután az I. vatikáni zsinaton, 1870-ben önként megszünteti az olasz szövetségi köztársasághoz fűződő közjogi kapcsolatait és meghirdeti a hatalom diabolikus voltáról szóló modern egyházi tanítást.

Az egyházi republikanizmus fő bástyái az olasz szövetségi köztársaság és a németalföldi köztársaság, a többi országokban a monarchiák lassan döglődnek, de mind világosabban kirajzolódik a katolikus államelméletnek az a tanítása, hogy a monarchia időleges és tökéletlen államforma. Ugyanekkor az Egyház meghirdeti a szocializmus lényeges alapgondolatát is az 1848-ban megjelent „Spectrum perdavit Europam” c. enciklikájában, melyet az Európa összes monarchiáiból kitiltott Marx páter szerkeszt a vatikáni könyvtárban.

Az Egyház politikai uralmának új tünete jelentkezik a 20. században, amikor Oroszországban először Uljanov bíboros-pátriárka, majd Dzsugasvili bíboros-pátriárka kezükben egyesítik az egyházi és világi hatalmat, azonban Róma nagyon rossz szemmel nézi ezt és rákényszeríti a harmadik utódot, hogy az egyházi és világi főséget újból válassza ketté.

A pápaság jelentkezik, mint a gyarmatosítás fékezője, leleplezője és felszámolója, s általában a hatalommal való visszaélés minden formájának ellenfele: Zola püspök harcolja ki Dreyfus igazságát, s ő leplezi le a Luerdos-ban, egy dél-amerikai indián faluban elburjánzott csodás gyógyulások visszaéléseit is. A szerzetesrendek mind szélesebb körben vonnak be világiakat és specializálják magukat a szellemi élet különböző területeire: a bencések a történettudományra, a piaristák a pedagógiára, az újjászervezett jezsuiták a pszichológiára (Freud prelátus forradalmasítja a gyónási technikát), az irgalmasok az orvostudományra, stb. Az összes jelentős szellemi áramlatok a kereszténység kebelében zajlanak le: Bertrand Russell bíboros a szabadgondolkodás előharcosa és „Miért vagyok keresztény?” c. röpiratában fejti ki a keresztény szabadgondolkodás alaptételeit. Ugyancsak ő alapítja meg a 20. század első negyedében Teilhard de Chardin bíborossal együtt a scientisták új kongregációját, mely hamarosan óriási jelentőségre jut és óriási tudományos kutató apparátust mozgat. Az Egyházat közben egy franciskánus-scientista koalíció kormányozza (a kálvinisták a szocializmussal való csökönyös szembenállásuk miatt ellenzékbe szorulnak), mely késlelteti az atomhasítással kapcsolatos kutatásokat, tekintettel az emberiség politikai szervezetének éretlenségére. (Folytatása következik!)
Megjegyzés küldése