Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna… Bibó István
címzetes váci kanonok beszélgetései apósával, Ravasz László
bíboros-érsekkel a római katolikus egyház újkori történetéről, különös
tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra. Egyház-, kultúr-
és politikai történeti uchronia. (Uchronia az utópia párja: nemlétező
helyek helyett nemlétező időfolyamatok leírása.) (...)
Mindezek a fejlemények köztem és apósom (Bibó apósa Ravasz László református püspök; lánya, Boriska volt Bibó felesége) között folyó párbeszédben idéztetnek fel, s ez alkalmat ad egy sor magyar vonatkozású uchronikus ötletre is:
Az 1514. évi budai zsinat nyomására az országgyűlés törvénybe iktatja az Urbarium Tripartitum-ot, a jobbágyok védelmére, a mohácsi vészt Dózsa György temesi gróf végszóra megérkező paraszthadai fordítják döntetlenre, II. Lajos életben marad és vénségére megörökli még Lengyelországot is, s az így kialakult hármas kelet-európai királyság, kissé laza szerkezete ellenére is az európai egyensúly tényezőjeként éli túl a különféle viharokat; a 20. században az utolsó Jagelló a kissé részeges VII. (Dobzse) István.
Mindezt azért írom le felesleges résztelességgel, mert félek, hogy az egészet sose sikerül megírnom. Az alapgondolat nem a keresztény vallás egysége, bár szeretném úgy megszerkeszteni, hogy minden igazán univerzális szemléletű katolikus és protestáns nosztalgiát kapjon utána, a lényeg azonban egy olyan spirituális központ, „tanító hivatal” elgondolása, mely társadalomformáló tényező tud lenni anélkül, hogy a hatalomkoncentráció csapdáiba beleessék. Ehhez történetileg a római pápaság került a legközelebb, de beleesett a hatalom buktatóiba. Még utoljára visszatérek e mű tervezett befejezésére.
Az apósommal való párbeszéd folyamán mind világosabban kitűnik, hogy milyen közel volt az Egyház a 16. században a teljes szakadáshoz és a hatalmi harcokban való teljes lejáratódáshoz. E felismerés hatására én, mint a párbeszéd egyik szereplője, tréfás ötletként felvázolok egy uchroniát (uchroniát az uchroniában!) „Ha a zsinati mozgalom nem győzött volna…” címen, amelyben leírom azt, ami tényleg történt és van. Apósom elszörnyed az egész perspektíván: mindenekelőtt egyes tréfás ötleteimet ítéli ízléstelen pikantériakeresésnek (pl. azt, hogy Borgia bíborosból pápa lesz, ő égetteti meg Savonarolát és meztelen orgiákat rendeztet a Vatikánban, vagy azt, hogy a katolikus-protestáns-erazmiánus szintézis egyetlen valamennyire is működő szervezeti formáját egy hatfeleségű, vérengző parázna király alapítja meg, stb.); ezeken túlmenően abszurdumnak ítéli azt a fantasztikus elképzelést, hogy a szerzetesi aszkézisen alapuló modern tudományosság és a keresztény emberméltóságon alapuló szabadságideál az Egyházon kívülálló mozgalmakként megjelenhessenek, pláne élesen egyházellenes formákat felvehessenek; legfőképpen pedig egyenesen blaszfémikusnak ítéli a hatalomkoncentrációs katolicizmusra, a megkövült keleti ortodoxiára és atomizált, erőtlen protestantizmusra szétesett kereszténység látomását, mert ez nem kevesebbet jelentene, mint azt, hogy a Szentlélek elhagyhatja az Egyházat!
Ezzel a nyitott kérdéssel zárnám a beszédet. Persze ez is olyan mű, mellyel csak egy valamennyire bevezetett szerző állhatna elő. (1979)
Bibó István összegyűjtött munkái 1. pp 312-316 sajtó alá rendezte: Kemény István és Sárközi Mátyás kiadó: Európai Protestáns Magyar Szadegyetem (Bern), 1981 ISBN 3-85421-003-5 (Először megjelent: Külhoni szövegtár I. Boston, 1979. 14-17. l.)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése