Előző bejegyzésemet ott fejeztem be, hogy megbeszéltük, személyesen találkozunk, megbeszélni az esküvő részleteit. Nagyon vártam már ezt a találkozást, mert őszintén kíváncsi voltam erre a két emberre, akik a telefonba ezt mondták, már nem tinédzserek.
A megbeszélt napon, a megbeszélt időben, csöngettek. És a kapuban ott állt egy valóban délceg huszár, és... egy vékony és szép asszony. Se bőrmellény, sem tetoválás, se motor... - "Na, ennyit az előítéleteimről!" - gondoltam magamban. Miután pedig megbeszéltük az esküvő részleteit, még jobban megkedveltem ezt a két embert, akik nem fiatalon és még nem is idősen, de belevágnak abban, amibe oly sokan nem: összeházasodnak.
És elérkezett a nagy nap! Április 4-e városunkban a város napja. Ilyenkor "vonul át" Jászberényen a 1849-es tavaszi hadjáratra emlékező huszársereg. Ennek az alaklomnak a keretében kérte Isten áldását házasságára Bea és József, az én kedves "nem tinédszer-párom"...
És semmi sem alakult úgy, ahogyan szerettük volna. Szakadt az eső, és túl meleg sem volt. A templomkertben képtelenség lett volna bejönni lovakkal, ágyúval, hintóval. Azonnal elsüllyedtünk volna a sárban. És hintó sem lett, meg ágyú sem, meg az esküvő is fedett helyre került: a városszéli huszárlaktanyába. Azután a szervező felhívott, és tájékoztatott: "Ugye nem gond, de egy televíziós stáb is felveszi az egész alkalmat. Hát... kezdett még érdekesebb lenni a dolog.
Végül minden rendben volt. Szép és meghitt alkalom volt. A háttérben lovakkal még úgy sem eskettem. A széna illata töltötte be a romos lovardát, a lovak falatoztak egy fárasztó nap után. Az udvaron főtt a jó kis pörkölt. Nem voltak díszes asztalok, nem volt harang-, sem orgonaszó. Egy hegedű magyaros huszár nótát játszott. Erre vonult be Bea és József, a feltartott huszár kardok alatt. És én ebben a kicsit félhomályos, mégis egy pillanatra templommá lett helyen, majdnem az szabad ég alatt, Isten áldását kértem a házasságukra.
Hazafelé, a szakadó esőben, amellyel még autónk ablaktörlője is alig birkózott meg, azon gondolkodtam, hogy egykor, azokban a huszáros időkben, talán sok lelkész elődöm adott így össze párokat. Egy táborban, lovakkal a háttérben, háború előtt. S talán azok, akiket összeadtak, arra röpke néhány órára lehettek csak együtt, hogy azután örökre elváljanak egymástól. S akkor, ott, hálát adtam azért, hogy ma béke van, és Bea és József boldogan élhetnek a csata után is. Úgy legyen!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése