Mennyire szép a te szíved?

Volt egy világ, ahol az emberek szíve tisztán látszott. Lehetett csodálni a sötét, gonosz, érzéketlen emberek lelkét, és az odaadóan hűséges nyitott emberek érzéseit is. 

Ebben a világban élt egy ember, aki azzal dicsekedett, hogy neki van a legszebb szíve az egész világban. A téren, hol szónoklata közben mutogatta ép, és egészséges szívét, mindenki körbeállta, és bámulta. Gyönyörű volt. Sehol egy szennyeződés, mely titkot rejt, sehol egy karcolás, vagy egy heg. Mint egy csecsemő, kit még nem mérgezett és keserített meg az élet. Mindenki ámuldozott, és elismeréssel figyelték a fiatalt, és csodálattal hallgatták szavait, miként is tartotta meg ilyen ragyogónak a szívét. 

Csupán egy idős férfi csóválta lemondóan a fejét, kivált a tömegből, és a szívet vizsgálgatva lemondóan felsóhajtott: - "Még sosem láttam ennél szörnyűségesebb, és elszomorítóbb dolgot. Igazán sajnálom, hogy ilyen értéktelen és csúnya életed van". – jelentette ki az öreg. A fiú, ki ledöbbenve dühösen állt az agg előtt, büszkén felemelte a fejét, és gőgösen így szólt: - "Nem tudom, hogy miről beszélsz. Világszerte mindenkinek megmutatom a szívemet, és még senki sem tudott ennél szebbet mutatni. Ha szerinted nem ez a világ leggyönyörűségesebb szíve, akkor mutasd a tiédet. Talán Neked szebb van?" – kihívóan nézett az idősebbre minden tisztelet nélkül. 

A férfi kigombolta ingét, és megmutatta a kíváncsi tömegnek, mely körülvette őket, öreg szívét, mely tele volt hegekkel, néhol vérzett, és néhány darabka hiányzott belőle. Voltak rajta homályos részek, lehetett látni ép szakaszokat, és voltak oda nem illő darabok. Az öreg barátságosan nézett az elképedő emberekre. 

- "Az én szívemben vannak hegek, melyeket azok okoztak, akik itt hagytak annak ellenére, hogy szerettem őket. Azok a darabok, melyek véreznek, azt jelképezik, hogy kerültek az olyan emberek az utamba életem során, akiknek hiányát még mai napig nem tudom elviselni. Ezek a darabok…" - mutatott az egyik üresen tátongó részre. – "azt mutatják, hogy voltak, kiknek adtam a szívemből, de ők ezt nem viszonozták. A homályos foltok pedig, az ért sérelmek megbocsátásának helyei, melyeket az idő és az emlékezet már a homályba vezetett. És azok a helyek, ahol más, oda nem illő darabokat láttok, nem mást fejeznek ki, mint a barátságokat, a kapcsolatokat, a szeretetet életem során, melyet úgy köttettem, hogy egy másik személy szívéből kaptam egy részt. Bennem él a szíve, az érzései, a gondolatai, a fájdalma. A barátom lett. Egy szív nem attól lesz szép, hogy minél épebb, és minél tisztább és szebb, hanem attól, hogy hány ember helyezte el szíve egy részét az enyémben. Nekik mind fontos vagyok. Az én szívem megmutatja az élet során szerzett örömeimet és bánataimat". – miközben beszélt, mosolygott. 

Az idősek bölcsességével, elnézően figyelte a kisebb tömeget, és az elképedt fiatalt, aki ekkor odalépett hozzá. Az ifjú elgondolkodva nézte saját, ép szívét, melyet mindig büszkeséggel mutogatott. - "A Te szíved sokkal szebb, mint az enyém. Minden hegével, és minden megsebzettségével, homályával, és szeretetével együtt". – suttogta halkan, miközben kiszedett a szívéből egy darabot, amit az agg szívében helyezett el. Az idős férfi is ugyanígy tett. Mikor végeztek, az ifjú elmosolyodott. Az szívében ott éktelenkedett egy másik ember része, ezzel beszennyezve eddig ép szívét. És most sem találta csúnyának. Sőt még csodálatosabb volt, mint eddig valaha…