2012. szeptember 2.

Bohóc vagy bolond - nem mindegy...

"Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok..." (1Korinthus 1,27) - írta Pál apostol abba a gyülekezetbe, ahol olyan nagyra és sokra tartották magukat az emberek. Valamiért mostanában sokszor eszembe jutnak ezek a páli szavak.

Voltak pillanatok az életemben, amikor vigasztalásként és nagy bátorításként olvastam ezt a mondatot. Keserűségemben adtak erőt a szavak. De mostanában másként visszhangzik a szívemben ez a "világ szemében bolondok"... Most inkább elkeserít, mert elgondolkodtat, vagy inkább szembesít azzal, aki vagyok. Máskor is szembesített, de akkor azzal, hogy Isten elfogadott, és csak ez számít. De most, most inkább azzal, hogy vajon elég "bolond" vagyok-e még.

Pál a Korinthusiaknak nem azt írja, hogy ténylegesen bolondok, hanem azt fogalmazta meg, hogy a világ tartja őket annak azért, mert Istenhez tartoznak. A világ fiai - különösen az antik világban - oly sokra tartották a tudást, a bölcsességet, az erőt, a társadalmi rangot. De ma sincsen ez másként. A világ fiainak szemében - az ő logikájuk szerint - tehát csakis bolond lehet az, aki minderről lemondva, egy egészen másféle utat választ. A keresztyének ezért bolondok a világ szemében.

És mintha Isten "rá is játszana" erre, mert olyanokat választ ki a maga szolgálatára, aki valamilyen szempontból nem felelnek meg annak, hogy valamiért felnézzenek rájuk, vagy különlegesnek tartsák őket. S mindezt azért teszi, hogy bennünk és rajtuk keresztül mutassa meg hatalmát. Azt, hogy minden világi száj elnémuljon, és rácsodálkozzon az Ő nagyságára.


Nem kérdés, Isten szemében ma is a "bolondok" közé tartozom, hiszen kiválasztott engem, és kegyelméből hozzátartozom. És mégis kérdés bennem, hogy vajon nem váltam-e túlságosan "elfogadottá" a világ szemében? Néha még az is megfordul a fejemben, hogy a "bolondság" helyett, nem lettem-e már inkább bohóccá, akin kedvesen mosolyognak az emberek.

Régen az udvari bolondok voltak azok, akik a király szemébe merték mondani az igazságot. Ők egyedül, mert hát úgyis bolondnak tartotta őket mindenki. De talán ők voltak az egyetlenek, akik a valóság emberei voltak, akik érdek és talpnyalás helyett, sokszorta többet vállalhatták az igazságot. (Persze az is lehet, hogy ezt csak én gondolom így...) A bolondok tehát a maguk nemében nagyon is bölcsek voltak, hiába tartották őket együgyűnek!

De mi a helyzet a bohócokkal? Szánalmas piros orrukkal, nagy otromba cipőjükkel, tiri-tarka ruhájukkal, idétlen vicceikkel? Kit zavarnak az ilyen bohócok, legfeljebb azokat, akiknek bohóc-fóbiájuk van... Az emberek talán már nem is nevetnek ósdi vicceiken, mondókáikon, klisékkel teli játékukon. Egy bohóc szórakoztat, és nem az a tiszte, hogy kimondja az igazságot. Egy bohócon röhögnek, gúnyolódnak, és egy perc múlva már senki sem emlékszik arra, hogy mit is akartak mondani.

Szóval, melyik is vagyok én? Isten bolondja, vagy az emberek bohóca? Valaki, aki elgondolkodtat a kimondott igazságokkal, vagy valaki a szórakoztatva szolgáltat? Talán az egyik is, és a másik is. A lelkészségem mind a két szerepet rám osztja néha. Még akkor is, ha Isten bolondja szívesebben lennék: főállásban!

S te, aki olvasod önmagam feletti elmélkedésemet, vajon melyik vagy inkább? Melyik szeretnél lenni inkább? Mert nem mindegy az, hogy az emberek bohócának, vagy Isten bolondjának látnak téged az emberek!
Megjegyzés küldése