A modern ember vallás tudata - 6/19.

Honnan származnak az ember energiái? 

A humanisták még józanul gondolkodtak az emberről, s nem feledkeztek meg róla, hogy tele van korlátokkal. Az antik mesterek olvasásakor megérintette őket az a szomorúság, végső korlátozottság-érzés, amelynek jegyében minden emberi próbálkozás tragikus véget ér a görög tragédiákban. S idecseng Petrarca felkiáltása is: "Ki ad nékem galambszárnyakat, hogy felemelkedjem, s elhagyjam a földet?" 

A humanisták mintha éppen azt kérdeznék: honnan való az emberben ez a megvalósító erő, a nagyság és siker forrása - s jól tudják, hogy ezt az ember nem adhatja meg önmagának. Az egyén nyilvánvalóan nem forrása saját erejének: az erő valami másból, valami nagyobból származik. Így, a meg nem tagadott, de a mennyország távolába száműzött keresztény Isten helyett ezt a végső alkotóerőt a természettel azonosítják. 

A reneszánsz korszakát panteisztikus természetfelfogás jellemzi. De ha a természet szerencsénk, energiáink forrása, akkor mindaz, ami a természetből születik, jó. Az önmegvalósító embert hirdető humanista után a reneszánsz ember új etikai elvet vall: az ember természetéből fakadólag a jót cselekszi. S mi fakad a természetből? Az impulzus, a spontán cselekvés, az ösztön. "Jó"-vá az ösztön válik. A ,,naturalizmus'', amelyet így fogalmaz meg a reneszánsz etikája, az erkölcs egész rendszerének megváltozását jelzi. Amikor Rabelais így fogalmazott: "Tégy, ahogyan akarsz, mert az ember természetéből fakadóan erényesen cselekszik" - ezt a változást tette kézzelfoghatóvá, s egy mai etikai alapelvet szólaltatott meg tökéletesen. Milyen igaz, hogy a tévedés megbolondult igazság! 

Ha a hibát fel akarjuk ismerni, saját logikáján belül kell kutatnunk, s csak akkor válik nyilvánvalóvá, hogy elfeledtet vagy eltagad valamit. (...) Fel nem ismerni annyit jelent, mint szem elől téveszteni emberségünk konkrét oldalát. Rabelais teljesen megfeledkezik erről a kézenfekvő korlátról, amelynek eredetét a keresztény hagyomány "eredendő bűn"-nek nevezi. Híres mondatával erről a korlátról beszélt Ovidius, a latin költő is: "Látom, mi a jobb, s a rosszabbat teszem". Vagyis: a természetes lélek, bár minden idők embere számára ideális irányulásokat hordoz, kézzelfoghatóságában képtelen azt valóra váltani törékenysége miatt. Bár természeténél fogva az ember rendelkezik erővel, egzisztenciálisan sebzett, kétértelmű, tévedésre hajló. Olyan, mintha szédülne, vadul verne a pulzusa. 

Ha például egy vonalat húznánk a földön s felhívnánk a jelenlevőket, hogy egyik lábukat a másik után téve menjenek rajta végig, senkinek sem lenne ezzel problémája. De ha ezt a vonalat most száz méterrel a talaj fölé helyeznénk, gyökeresen megváltoznék a helyzet. A vonal is ugyanaz volna, ugyanazokra a mozdulatokra volna szükség, de egészen más körülmények között, oly módon, hogy a legtöbb ember számára lehetetlenné is tenné a kívánt gyakorlatot. Szerkezetileg az ember képes bizonyos dolgokra, amelyekre történelmileg és egzisztenciálisan képtelenné válik. 

A reneszánsz naturalizmus hangulati következményét jól mutatja Machiavelli egy mondata, aki szokott cinizmusával így írja le a XVI. század udvarainak légkörét és gondolkodásmódját: "Mi vagyunk az elképzelhető legüresebb és legerkölcstelenebb emberek." Figyeljük meg, hogy a reneszánszban kezdődik valami halvány, de érezhető ellenségesség a keresztény Istennel szemben, aki "igent" és "nemet" mond bizonyos dolgokra. Igyekszik megváltoztatni, megnyesni az emberi ösztönöket. Egy ilyen Isten szembehelyezkedik a természet adta lendülettel, a természetesnek tűnő impulzussal, s így kezd potenciális, majd tényleges ellenséggé válni.- Folytatjuk!