A modern ember vallás tudata - 7/19.

Az ember mint Prométheusz 

A reneszánszt a tudományos felfedezések nagy kora követte. Az embernek úgy tűnt, hogy a természet és az emberi gondolkodás dinamikus kapcsolatait felfedezve lehetőségei teljes birtokába jutott. Értelme segítségével most már azt tehet a természettel, amit csak akar. Ez a felismerés arra késztette az embert, hogy önnön értelmét tekintse a világ valódi uralkodójának. S úgy tűnt, végre meglelte az igazi istent, az igazi urat: az ÉSZ-t. 

Ha ennek segítségével az ember még arra is képes, hogy a természetet saját céljainak rendelje alá, kezében tartja vele a boldogság kulcsát. Daniel-Rops, a már idézett beszédben megjegyezte, hogy amikor Watt gőzgépével az első szikrákat kipattantotta, úgy tűnt az ember számára, hogy megvalósította Prométheusz régi mítoszát: ellopta a tüzet az istenektől. Úgy tűnt az embernek, hogy most már valóban a maga ura.

A Dominus tehát, akinek joga van dönteni az életről és a világegyetemről, többé már nem az Isten, hanem az ember, értelme segítségével. Így már a racionalizmus korában vagyunk. Az első eredmények horizontján határtalan uralom képe bontakozott ki; az emberi út ideálját mindinkább a tudomány és a technika határozza meg, amelyek a valóságba való beavatkozás révén, az ember számára saját tervei szerint berendezett világot ígérnek. Az ember immár ura a maga sorsának.

Ha van is Isten, nincs köze hozzánk

Jelen történelmi pillanatunkra tehát az elmúlt évszázadok hármas eszményt hagytak örökül. E szerint az élet akkor értékes, ha "sikerül"; abszolút bizalmát a természetbe helyezi - s ezért az ösztönt dicsőíti; s végül biztosít afelől, hogy az ész képes teljesen hatalma és parancsa alá kényszeríteni a természetet, s így valósítja meg az ember boldogságát. Ez a hármas eszmény határozza meg változatlanul jelenünk kulturális és etikai tartalmát. 

Isten még ebből az új felfogásból sincsen szükségszerűen száműzve, amely szerint az ember teljesen autonóm és képes önmagát és terveit megvalósítani. De ami történik, sokkalta alattomosabb. Cornelio Fabro így fogalmazta meg ezt: "Ha van is Isten, nincs köze hozzánk." 

Voltaire

Istennek nincs köze a konkrét emberhez, érdekeihez, problémáihoz, vagyis az ember önmaga mértékévé válik, önmaga urává, önmegvalósítása forrásává, a terv elképzelőjévé és magává az önmegvalósító energiává, s ebben benne foglaltatik az etikai irányvonal is. Vagyis az emberi problémák körében Isten - ha van is - olyan, mintha nem lenne. Így keletkezik szakadás a szent és a profán között, mintha valójában bármi is létezhetne Isten "templomán", a teljes mindenségen kívül. 

Így azután, ahogy a racionalizmus, a politikai hatalmon keresztül - a francia forradalom után - magáévá teszi ezt a szétválasztást, lassanként a műveltek közhelyévé válik, meghatározza a kulturális klímát, uralkodó nézetté erősödik. S ebből a kulturális klímából évszázadokkal később, az állami nevelés által kialakult látásmód átjárja az egész nép szívét és gondolkodásmódját és társadalmilag elfogadottá válik. 

Minél inkább elterjed ez a mentalitás, annál inkább válik Isten olyasvalakivé, aki a távolba menekül és nem is tűrjük, ha bele próbál szólni emberi sorsunkba, amely fölött, úgy hisszük, magunk rendelkezünk.- Folytatjuk!