"Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra." [1Péter 1,3-4]
A levél az üdvözlés után Isten túláradó magasztalásával folytatódik, mintha csak harsonák szólnának. Dicsőség és hálaadás Istennek, aki képessé tesz minket a reménykedésre és az örvendezésre, még a legnagyobb nehézségek közepette is. Nem tudjuk pontosan, hogy mi mindenen kellett keresztül menniük azoknak, akikhez a levél íródott. Talán a római államhatalom üldözte őket, amiért egy tiltott valláshoz ragaszkodtak? Vagy más vallású szomszédjaik mindennapos áskálódása miatt szenvedtek?
[...] Áldd, lelkem, az Urat, áldd az Istent. Hallelujah! De hogyan? Az én lelkem mindenütt csúnya, irigy, gonosz dolgokba botlik, hazugságokba, képmutatásba és baklövésekbe. [...]
A levél írójához hasonlóan, azért tanulmányozzuk a Szentírást, hogy rájöjjünk, miért érdemes dicsérni Istent és az ő cselekedeteit: igazságot szolgáltat az elnyomottaknak, megszabadítja a rabságban sínylődőket, megvédi az idegeneket, segíti az özvegyeket és az árvákat.
[...] Nem kellene megértenünk, hogy csak azoknak engedtetik meg Isten dicsérete, akik hajlandóak felismerni az Ő jó terveit?
Áldott legyen a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtlen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számunkra.
[...] Érdekes lenne megírni Isten magasztalásának történetét, hogy hol helyezkedik el a keresztyének életében. Az események előzményeként vagy eredményeként jelentkezik? Vajon egyfajta egyensúlyhelyzetet teremt a veszély elmúltával, vagy a sikeres és áldott élet lírai, dicsőítő megnyilvánulása?
Isten magasztalása a példamutató keresztyén élet velejárója. Ám a szenteskedő az opportunista [megalkuvó, kiegyezésre hajlandó, a mindenkori helyzethez viselkedésével alkalmazkodó, a pillanatnyi előnyökért a fontosabb célokat eláruló] nem áldja az Istent minden ok nélkül, és nem fejezi ki a háláját bizonyítékok nélkül. Az idő előtti [események előtti] magasztalás és hálálkodás merészsége - mint Péter levelében - már kikopott a használatból a hivatalos egyházban. Sokkal inkább hajlunk arra, hogy kritikával szemléljük mai világunkat, hogy gyászoljuk a veszteségeinket, hogy intsünk és panaszkodjunk, és ebben valódi szakértelemre tettünk szert.
Peter Karner,
az Osztrák Református Egyház
szuperintendense.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése