Az Úr biztos menedék

Az elmúlt egy hónapban különös vendégei voltak templomunknak. Egy kerti rozsdafarkú pár költözött be hozzánk, és rakott fészket egyik csillárunk tetejében. Különös vendégeink hangos csevegésükkel, néha megzavarták templomi alkalmainkat, bepiszkították a templomteret is, vasárnap "kergetésükkel" kezdődött a reggel, mégis figyelemre méltó kis lényeket ismertünk meg bennük.

Először azt figyeltük meg, hogy a templomajtó alatt jártak ki és be. Ez a rés nem lehet több 6-8 centinél. Gondosan elkészített fészküket a templomi csillár tetején lévő karimára építették, és mint kiderült négy tojást raktak.

A tegnapi napon, egy esküvő előtt mentem be a templomba, és megdöbbenésemre a templom "tele" volt éneklő, csivitelő madárkákkal. Négyet számoltam meg, akik boldogan próbálgatták szárnyaikat, repdestek ablaktól-ablakig, miközben anyukájuk hangos füttyökkel irányította őket. Elgondolkoztam azon, hogy ha ezt fogják csinálni az esküvő alatt is, akkor érdekes alkalom elé nézhetünk. És éppen emiatt döntöttem úgy, hogy megpróbálom kiterelni a madár-családot a templomból. Természetesen vigyázva arra, hogy egyik madárkát se bántsam, sértsem vagy sebezzem meg.

Sikerült. Legalábbis hármat megfogtam, és a templomon kívűl kiröptettem őket. Volt abban valami jó érzés, hogy három madárka "felnőtté válásában" segítkezhettem. Mert volt olyan érzésem, hogy kiakartak ők repülni, csak még gyámoltalanok és félszegek voltak kijutni a számukra hatalmas épületből.

Ám az egyikük, a legkisebb és leggyámoltalanabb, berepült az orgonába, és bár hallottam a hangját, de nem találtam meg. Gondoltam majd reggel folytatom megmentését. És így lett! Bemásztam az orgonába, és az egyik nagy orgonasíp piciny nyílásában megtaláltam Picit - így neveztem el - amint tehetetlenül vergődött, mert sehogyan sem tudott kijutni ott, ahová berepülni még tudott. Két kisebb orgonasíppal - orgonisták ne olvassák tovább! - szép óvatosan kipiszkáltam a riadt madárkát. Bármennyire is vigyáztam azonban, két rozsdabarna farktollát mégis kitéptem. De mostmár ő is kinn repked, szabadon, és talán csak rossz emlék marad számára az orgonánk egyik sípjában töltött éjszaka. Anyukája boldogan repdesett fiókája körül, és irányítgatta a felnőtt életben megtett első szránycsapásait.

S miközben Picit a kezemben tartottam, Isten szép csendesen egy zsoltárverset juttatott eszembe: "Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! (...) Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége." Zsoltárok 91,1-2. 4. Mert az Úr biztos menedék!