"Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába…” - olvasom Dávid imádságának egyetlen rövidke sorát, és elindít bennem valamit. Valamit, ami után mindannyian vágyunk, amit talán hosszú évek óta keresünk mindabban, amit teszünk és szólunk.
Elrejtettség, vagy ahogyan ma mondanánk: intimitás. Ebben a zsoltár versben ezutáni vágyát fogalmazza meg Dávid, az ószövetség legnagyobb királya. Valamit, ami ma egyre inkább eltűnik, feloldódik ebben a "mindent tudni akaró" világban.
A német író, Stefan Heym azt írja, hogy annak a filmnek, amelyet minden ember magában hordoz a bensejében, az első kockája az, „amikor az újszülöttet a fiatal anya karjaiba teszik, és megérzi az őt átölelő karok melegét, s ebben megéli az elrejtettséget – azt az érzést, amelyet egész életében újból és újból keresni fog”. Az elrejtettségre való elemi vágyakozás tehát hozzátartozik az élethez. Vágyunk az intimitás után. Ezért van az, hogy a fiatalkor évei után, a legtöbben menekülünk a zajtól, a tömegtől, és keressük a csendet. Ezt az intimitást keressük egész életünkben, de legfőképpen emberi kapcsolatainkban. Dávid tehát ezt az érzést, és ezt a vágyat fogalmazza meg ebben a versben, amikor ezt mondja: „Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába…"
Mindazok, akiknek megadatik ebben az életben, hogy legalább egyszer igazán szeressenek, és megnyissák lelküket egy másik hús-vér, érző ember előtt, azok nagyon boldogok lehetnek. Mert olyan lehetőséget kaptak abban a másikban, amely páratlan és egyedülálló. S talán ezt akkor érti meg igazán az ember, ha a másikban kapott társat elveszíti.
De bármilyen csodálatos is társa találni ebben a társtalan világban, mindez mégsem pótolhatja az Igazi, a hatalmas Társat, akiben valóban olyan egyedülálló elrejtettségre találhatunk, mint ami semmihez sem fogható e világban.
Ma megmosolyogják az emberek azt, aki Istennél keresi lelke békéjét, megnyugvását. Azt az elrejtettséget, azt a biztonságot, amelyet pedig ők is éppúgy vágynak, mint az, akit megmosolyognak. Az életünk, a boldogságunk, a reményeink mind-mind törékenyek. S éppen úgy törékenyek kapcsolataink is. Szükségünk van valakire, aki: nagyobb, hatalmasabb, erősebb, végtelen, és örökkévaló. Aki ha már minden veszni látszik, amikor minden elsötétül, mégis azt suttogja felénk: VAN TOVÁBB! MINDIG VAN TOVÁBB!
Ha majd elakadsz életed útján... Ha már majd fakulni látszik a mostani ragyogás, és halkulni kezd körötted a vibráló levegő, akkor jusson eszetekbe Dávid imádsága, és kiáltsd együtt vele te is: „„Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába…” S közben légy hálás azokért, akik szeretnek, és kapaszkodj nagyon beléjük!
Elrejtettség, vagy ahogyan ma mondanánk: intimitás. Ebben a zsoltár versben ezutáni vágyát fogalmazza meg Dávid, az ószövetség legnagyobb királya. Valamit, ami ma egyre inkább eltűnik, feloldódik ebben a "mindent tudni akaró" világban.
A német író, Stefan Heym azt írja, hogy annak a filmnek, amelyet minden ember magában hordoz a bensejében, az első kockája az, „amikor az újszülöttet a fiatal anya karjaiba teszik, és megérzi az őt átölelő karok melegét, s ebben megéli az elrejtettséget – azt az érzést, amelyet egész életében újból és újból keresni fog”. Az elrejtettségre való elemi vágyakozás tehát hozzátartozik az élethez. Vágyunk az intimitás után. Ezért van az, hogy a fiatalkor évei után, a legtöbben menekülünk a zajtól, a tömegtől, és keressük a csendet. Ezt az intimitást keressük egész életünkben, de legfőképpen emberi kapcsolatainkban. Dávid tehát ezt az érzést, és ezt a vágyat fogalmazza meg ebben a versben, amikor ezt mondja: „Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába…"
Mindazok, akiknek megadatik ebben az életben, hogy legalább egyszer igazán szeressenek, és megnyissák lelküket egy másik hús-vér, érző ember előtt, azok nagyon boldogok lehetnek. Mert olyan lehetőséget kaptak abban a másikban, amely páratlan és egyedülálló. S talán ezt akkor érti meg igazán az ember, ha a másikban kapott társat elveszíti.
De bármilyen csodálatos is társa találni ebben a társtalan világban, mindez mégsem pótolhatja az Igazi, a hatalmas Társat, akiben valóban olyan egyedülálló elrejtettségre találhatunk, mint ami semmihez sem fogható e világban.
Ma megmosolyogják az emberek azt, aki Istennél keresi lelke békéjét, megnyugvását. Azt az elrejtettséget, azt a biztonságot, amelyet pedig ők is éppúgy vágynak, mint az, akit megmosolyognak. Az életünk, a boldogságunk, a reményeink mind-mind törékenyek. S éppen úgy törékenyek kapcsolataink is. Szükségünk van valakire, aki: nagyobb, hatalmasabb, erősebb, végtelen, és örökkévaló. Aki ha már minden veszni látszik, amikor minden elsötétül, mégis azt suttogja felénk: VAN TOVÁBB! MINDIG VAN TOVÁBB!
Ha majd elakadsz életed útján... Ha már majd fakulni látszik a mostani ragyogás, és halkulni kezd körötted a vibráló levegő, akkor jusson eszetekbe Dávid imádsága, és kiáltsd együtt vele te is: „„Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába…” S közben légy hálás azokért, akik szeretnek, és kapaszkodj nagyon beléjük!
