Egy József Attila vers margójára

Én még úgy tanultam, hogy József Attila materialista, kommunista, így ateista volt. De nem ilyen egyszerű a képlet. Görög-katolikus volt, aki gyermekkorában református templomba, református hittanra járt, és temetésén is református lelkész búcsúztatta. Istenes versei, az Istennel vitázó, ellene lázadó, a vívódó emberi lélek versei. Meghökkentenek.

Tegnap, egy iskolai értekezlet kapcsán, amelynek elején szólhatok a tantestülethez, valahogy ő jutott az eszembe. Ne kérdezzétek miért! Néhányan tudjátok rólam, hogy szeretem a verseket. Mert olyanok, mint a fotók, amelyek megörökítenek egy pillanatot, amely eltűnne örökre. Megörökítik egy ember lelkének rímekbe írt pillanatát. Ilyen ez a vers is!

József Attila, 18 éves korában írta egykori tanárának címzett levelében: „…így vélek eljutni az életem értelméhez, hogy azután megtaláljam az élet (és a létezés) értelmét. Ez szervesen összefügg az Isten-hittel és itt figyelmeztetem Ödön bátyámat arra az álomra, mit Makón már elmondtam, hogy én az Istent új és igazi valójában fogom megmutatni.” - Sikerült? Nem nagyon. 1925-ig sűrűn szerepelt verseiben Isten, de azután egészen 1935-ig, mintha elfelejtkezett volna róla.

A költő "Csöndes estéli zsoltár" című verse a fiatalkori versei közé tartozik, hiszen 1922-ben született. Ezt tehát még az istenkeresésének korszaka. Versében ott van a bizonytalanság: a "hogyan is állok én az Istennel" – érzése. Benne van az élet megfoghatatlansága, az értelemének keresése: minek zöldell a fű, kinek? Minek fú a szél? S a költő kimond valamit, ami ma is sokak érzése Istennek kapcsolatban: "csodállak, de nem értelek". 

Furcsa dolog az, hogy tagadhatjuk Istent, tehetünk úgy, hogy nem törődünk vele, de vannak pillanatai az életnek, amikor mégis ott találjuk előtte magunkat. Egyszer csak megérzünk, megsejtünk valamit a titokból: valaki mégis csak létezik az ismeretlenben, aki megfoghatatlan, elérhetetlen, távoli, és éppen ezért félelmetes. Ezeket érzem én ebben a versben.

S közben mégis szól bennem egy másik zsoltár is: „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsoltárok 8,4-5) – Hogy az Isten mégsem elérhetetlen, és mégsem félelmetes. Előttem van egy kedves Isten, egy szeretni való, és sajnálom, hogy József Attila élete elment emelett a kedves Isten mellett.

Mert Isten, egy kedves Isten, egy szeretni való Isten, aki annyival több, annyival hatalmasabb, mint mi, hogy nem mindig értjük mi sem, akik hiszünk benne. S kívánom, hogy sokan, minden kényszer nélkül, rácsodálkozzanak arra, amire Dávid, és kicsit a költő is: „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?