„Nem ok nélkül féli Jób az Istent!” (1,9) – Az ember sohasem önként, hanem kényszerből vagy érdekből féli, tiszteli Istent, állította/állítja a Sátán. Ennek bizonyítására indít hadjáratot Jób ellen.
Miközben erről semmit sem sejtenek, Jób három barátja, hallva tragédiájának hírét, meglátogatja őt. Szép, emberi, baráti gesztus ez. Bár beszédeiket hallgatva, talán jobban tették volna, ha nem teszik ezt. Vagy ha azt teszik, amit az elején tettek: "És mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de
egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a
fájdalma." (2,13)
Amikor magam elvesztettem embereket, vagy számomra fontos dolgokat, akkor tanultam meg azt, hogy a veszteséget átélt embernek nem mindig arra van szüksége, hogy beszéljenek hozzá. Néha csak arra vágyik, hogy vele és mellette hallgassanak. Az emberi vigasztalás néha üres és részvétlen, a szavaink a mélységben sokszor erőtlenek és közhelyesek. Mégis kényszeresen mondani, vigasztalni akarunk. Pedig néha annyi is elég, ha a másik mellé ülünk, megszorítjuk a kezét, vagy együttérzően átöleljük őt.
De Jób barátai megszólalnak, mert meg akarják magyarázni a megmagyarázhatatlant. Kutatják az okát annak, hogy mi állhat barátjuk tragédiája mögött. Általános véleményük az, hogy Jób valami nagy bűnt követett el, amiért Isten így büntette őt, mert ok nélkül nem történhet ilyen.
Milyen könnyű is lenne így magyarázni a szenvedést. De vajon lehet-e minden tragédiát a "bűn és büntetés" ok-okozatával magyarázni? Aligha! Másrészt vajon milyen képe van annak Istenről, aki úgy látja őt, mint valakit, aki büntet ott is, ahol nem lenne miért? Isten ennél sokkal igazságosabb. Isten vallóban az ítélet Ura is, de a kegyelemé is. Jób barátai ezt az arcát nem ismerik annak, akinek nevében beszélni gondolnak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése