A laicizmus
A kifejezés, ami leginkább jelzi ezt a felfogást - amely az
uralkodóvá vált kultúra hatására, a politikai hatalmon és a
köznevelésen keresztül vált társadalmi mentalitássá - a laicizmus (világiasság). Ez
nem más, mint "annak hirdetése, hogy az ember egyedül önmagához
tartozik és senki máshoz" (Cornelio Fabro). Ez az ember teljes
autonómiájának gőgje.
Ebből adódóan a vallásos tudatnak manapság súlyos nehézségekkel kell
szembenéznie. Valóban: az az Isten, akinek nincsen köze az élethez -
legalábbis fölösleges Isten. Vagyis minél aktívabb az ember, minél
inkább érdekli az élet, minél inkább elmerül benne, annál inkább
időveszteségnek érzi, hogy megálljon és egy ilyen Istenen elmélkedjen.
Isten többé-kevésbé személyes választássá, patetikus lelki vigasszá,
múzeumi tárggyá szűkül. Annak az embernek, aki az időt lázasan kevesli,
és sok dolgot akar véghezvinni, az ilyen Isten nemcsak haszontalan,
hanem káros is, a "nép ópiuma".
Az a társadalom, amelyet ilyen mentalitás alakít belülről, meglehet,
formálisan nem istentagadó, de valójában az.
Az ilyen Isten nemcsak haszontalan, nemcsak káros, de nem is Isten.
Az az Isten, aki nem érdekes az ember tevékenysége, felépítése, célja
szempontjából, legjobb esetben is időfecsérlést jelent, és a
végkövetkeztetést levonva olyasmi, amit ki kell iktatni, el kell
törölni. Ez a mondat: "Isten, ha van is, nincs köze hozzánk" -
végső következtetésként magában hordja: a "nincs Isten"-t.
Meglátásom szerint a hiteles vallásosság igazi ellensége nem is
annyira az ateizmus, hanem ez a laicizmus. Az a szent dolog, aminek
nincs köze az ember mindennapos érdeklődéséhez, az Istennel való
kapcsolatot teljesen szubjektívnak tünteti fel. Az emberi valóság
ekkor, problémáival és érdekeivel az ember elgondolásának prédájává
válik, gyakorlatban a hatalom által meghatározhatóvá. - Folytatjuk!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése