A modern ember vallás tudata - 4/19.

Hogyan történhetett? 

 Hogy megértsük ezt a "fokozatosan visszafelé haladást", amelyről Eliot szólt, meg kell fejtenünk néhány történelmi hivatkozást. Hiszen emberi helyzetünk e történelem öröksége. 

Egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a középkor végéig a társadalmak, amelyek "felismerték" a "rendkívüli eseményt", eredetként, eszményként és úti célként valami náluk nagyobbat fogadtak el: Istent. Az emberi személyiség és az emberi együttélés alkotóelemeinek sokfélesége egységben volt, egységben épült és valósult meg, s így lehetővé tette a személy egységben való felfogását, s ezáltal a világét és a történelemét is. 

A középkort jellemző buzgalom a szent alakját tekintette az emberi személyiség mintaképének: azt az emberalakot, akinek sikerült megvalósítania egységét saját céljával. Ennek az egységnek és ennek az emberalaknak a széttöredezése jelenti a nagy változást. Henri Daniel-Rops francia író, amikor 1955-ben a Francia Akadémia tagjává nevezték ki, beszédet tartott, amelyben meghatározta annak a súlyos állapotnak tényezőit, amelyet a modern ember szívében vélt fölfedezni. E helyzet kulturális ismertetőjegyét hármas gyökérre vezette vissza, amelyet most itt fel fogok idézni röviden, s kommentálom, tartalmi sorrendben. 

Az ember mint "isten"

Az első gyökeret rendszerezett formában a Humanizmusban ismerjük fel.

Az emberi személy egysége iránti vágy, amit jól jelzett a szent alakja, mint társadalmi eszmény elhalványodik, majd meg is szűnik. A szent mint eszménykép az embert valami nála nagyobbhoz viszonyította, s ebben a feszültségben a tökéletesség természetszerűleg az emberi tényezők Istenben való egységét jelentette. Ha kiiktatjuk a kapcsolatot az ember és a nála nagyobb között, a tökéletesség mint a tényezők totalitása nem létezhet, nem fogható fel többé. Létezhet nélküle teljesítmény ezen vagy azon a területen, vagy különleges képesség az emberi kifejezésmódok valamelyikén. Ettől a ponttól kezdve a társadalomra ható kultúra egységes volta többé-kevésbé hangsúlyos részekre esik szét.

A humanizmusban a középkori szent ideálját az emberi sikeré váltja fel: már nem Isten többé az, akiben minden harmonikus egységben találkozik, hanem az "isteni", a sikeres ember, aki saját erejére épít. Saját erejében bízik, saját energiáira esküszik. Nem lényeges, melyik területen, csak "sikerüljön" az élet.

Elfogadhatóként beférkőzött az a gondolat is, hogy nem is olyan fontos, hogy az élet "sikerüljön", elégséges, ha csodálatot támasztunk magunk iránt valamely részterületen: esztétikailag, a katonáskodás területén, a politikában, a műveltségben. Coluccio Salutati, a humanista így fogalmazott: "Az égre az az ember érdemes, aki itt a földön nagy dolgokat visz végbe." S ha egy ember nem örvend kedvező körülményeknek, hol van akkor méltósága? Ha az már nem Istennel való kapcsolatának függvénye, hanem csak a véletlen játékáé? S aki kicsi és gyenge, már nem lehet méltósággal bíró ember? Ennek a gondolatnak a talajába ver gyökeret a rasszizmus.

A jórészt középkori szerzetesek által átmenekített, antik kéziratok felfedezése nyelvi szinten érdekes összecsengéseket hozott létre: "Szerencse" istennő vagy "Hírnév" istennő jelentős helyet kapnak abban a humanistákra jellemző törekvésben, hogy visszaállítsák az antik szókincset. Világosan láthatjuk, hogy az élet értelmének ekkor a sikert tartják, akár csak egy részterületen is. Az az "isten" tehát, amely nem távoli és elszigetelt a létezéstől, hanem részt vesz és hat az emberi történésekben - a Siker.- Folytatjuk!