A modern ember vallás tudata - 15/19.

Antropológiai következmények - 2.

d) Ez a három kategória, amelyről eddig szóltam, a modern embernek abban a helyzetében bukkan napvilágra, amely legmeghatározóbb társadalmi jellemzője: a magányban. Ennek a négy évszázadnak az eredménye, amelyben az ember igyekezett magát megtenni a valóság végső kritériumának: a kétségbeesett szolipszizmus. 

Különböző árnyalatokban ragozhatjuk ezt a magányt, különböző az eredete és eltérő történelmi pillanatokban éli meg az ember, de mindannyiszor közös benne a kapcsolataitól, a dolgoktól, másoktól, saját magától elszigeteltség tapasztalata. "Ott, ahol nincsen templom - jegyezné meg Eliot --, nincsen otthon sem."

Cesare Pavese

Valóban csak az otthonban lel az ember táplálékot, barátságot, olyan helyet, ahol minden dolog érte van, hasznos számára és jó legmélyebb természete szerint. Micsoda magány süt Pavesének ebből az írásából: "Mindenki keresi azt, aki ír, mindenki beszélni akar vele, mindenki ki akarja mondani: Tudom, milyen vagy, és fel akarja használni, de senki sem ad neki teljes bizalmat, mint ember az embernek." Hogy teljes szimpátiával, bizalommal legyünk valaki iránt: ehhez a célját kell szeretnünk. 

e) Ennek a magánynak őrült kifordulásait is megfigyelhetjük. Íme egy részlet Sartre-tól, amitől nem lehet nem megborzongani: "A kezeim, mik a kezeim? Az a mérhetetlen távolság, amely elválaszt a tárgyak világától s örökre különválaszt tőlük." A kapcsolatra való képtelenség tragikus kijelentése ez. Logikus következménye ez a minden mértékévé tett én kijelentésének. Ha az ember mindennek a mértéke, magányos, mint egy társtalan isten. Kezei megragadhatják a dolgokat, megsimogathatnak egy szeretett arcot, megszoríthatják mások kezét, de kapcsolat még sincs. Az ember olyan lesz, mint a fény, amely a kövek és a víz felszínét súrolja, elválaszthatatlan tőlük, és mégis idegen. 

Jean-Paul Sartre

A bizonyos fajta szabadságfelfogásra kárhoztatott ember rádöbben, hogy a szabadság idegenség. Akkor pedig a semmiért szabad az ember. Minden közelség eltávolít a tárgytól, amely visszahúzódik és így mind elérhetetlenebb lesz: a magány feneketlen. Mivel mindentől idegen a föld végső határáig, a múlttól és önmagától, az ember nem tud mihez kezdeni ezzel a szabadsággal. És magával a valósággal sem tud mit kezdeni. Moravia a valóságról azt mondja: "elégtelen", vagyis "nem képes meggyőzni effektív létezéséről". Így minden semmivé válik. 

Pavese is kimondja ezt ebben a versében: 

"Nincs keserűbb, 

mint annak a napnak hajnala, amin 

semmi sem fog történni, 

 nincs keserűbb, 

mint a haszontalanság... 

Az óra hosszúsága 

kegyetlen annak, aki már semmire sem vár."