Etikai elkeseredés
Az ember nemcsak létének jelentését vesztette szem elől, rádöbben
arra is, hogy nem képes megvalósítani emberségét. Az ember képtelen
ember lenni. Nincsen eszménye, törvénye, nincs vezérfonal, amit
hajlandó lenne követni, nincs biztos kikötője.
Egyúttal azt is érzi, hogy nem is lenne energiája, hogy ezekkel
éljen. Ez az etikai elkeseredettség saját méltóságunk; a végső hűség
lehetőségét érinti. "Nincs eszmény, amiért föláldozhatnánk magunkat -
mondja Malraux -, mert mindnyájunkban felismerjük a hazugságot és nem
tudjuk, mi az igazság."
 |
| Henrik Ibsen |
Ennek a saját etikai képtelenségünk fölötti elkeseredésnek
leghatásosabb képét Ibsen "Brand" című darabjának utolsó jelenetében
találjuk, amikor a főhős, aki egész életében kereste az egységet,
halála előtt, amit a mennydörgő lavina jelez előre számára, így kiált
fel: "Válaszolj nekem, Isten, mikor a halál készül elvinni: képes-e
egy ember teljes akarata, hogy az üdvösség akár egyetlen szálát
megszerezze?" Vagyis, hogy egyetlen tökéletes cselekedetet
véghezvigyen, amely végül is a teljesen emberi cselekedetet jelenti?
Milyen távol van e kiáltás, amelyet Ibsen főhőse szájába ad, attól az
önteltségtől, amely a modern kultúra gyökerét jelentette! Az ember, aki
rádöbben, hogy képtelen megvalósítani önmagát, az optimizmusból a mély,
totális pesszimizmusba esik át: mindent átitat a rossz; s ez nem más,
mint autonómiára való törekvésének keserves következménye.
Egyébként ez a szörnyű képtelenség-érzet íratta Kafkával is: "Nekem
is, mint mindenkinek, van születésemtől egy súlypontom, amelyet a
legbolondabb nevelés sem volt képes elmozdítani. Még megvan ez a
súlypontom, de valahogyan hiányzik a megfelelő test."
 |
| Franz Kaffka |
Ezt a súlypontot
én úgy nevezném: vágy az egységes jelentésre, de Kafka éles látó
elemzéséből világos, hogy a "súlypont", amely a "megfelelő test"
nélkül tétlen, s az ember úgy érzi, mintha "ólomgolyóként" volna
testében, nehézzé teszi s nem élteti a szervezetet: a szív olyan, mint
a kő.
Az Isten, ha nincs köze az élethez - ahogy azt kultúránkban
örököltük -, csak tovább élezi az ember etikai elkeseredését, ólomként
van jelen létében.
S így aztán azok az istenek, akiket Eliot sorol fel - az Uzsora, a
Bujaság, a Hatalom -, aktívan uralmuk alá vonják az embert s
elkerülhetetlen a bűnhődés fájdalma, a konkrét sorsé, amelyben az ember
szükségszerűen elesik, ha elhagyja szerves kapcsolatát azzal, aki a
teremtésben megalkotta.- Folytatjuk!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése