A modern ember vallás tudata - 12/19.

A modern ember kulturális eltévelyedése 

A tragikus eseményekre válaszoló pszichológiai széthullás végső következménye az "antropológiai feloldódás". Megkísérlem analitikusan végigkísérni ennek legkiemelkedőbb szakaszait. 

Aggodalom az élet jelentésének talányos voltával szemben 

A minden dolog mértékéül szolgáló értelem vitte az embert abba a félelembe, hogy nem csupán saját életét veszti el, hanem emberségét is. Eltévelyedésében nem talál választ a személy és az emberiség céljának talányára. 

Szeretnék emlékeztetni ennek a történelmi pillanatnak egy nagyon jellemző regényére, a válság mintegy összefoglaló szimbólumára. Pär Fabian Lagerkvist "Barrabás" című könyvéről van szó. Barrabás a modern ember szimbóluma, annak a kultúrának a kifejezője, amelynek következményeként önmagát teljesen autonómnak fogja fel. A könyv a Krisztus helyett kegyelmet nyert gonosztevő történetét meséli el, aki hirtelen, pár nappal elfogatása után szabadlábra kerül emiatt az ismeretlen Názáreti Jézus miatt, akihez ezért kötődik az élete, amely független, vad és szabad. A regény arra a tényre épül, hogy Barrabás "valaki más" érte vállalt halálának köszönheti, hogy él, és továbbra is hatalmas és képes véghezvinni a dolgokat, amelyek a nevét híressé tették. Giovanni Papini, aki a regény első olasz kiadásának előszavát írta, éles látóan jegyzi meg: "Barrabás tehát az ember, az Ember általában, aki életét Krisztusnak köszönheti, és nem tudja, miért. Igyekszik megtudni, tudakozódni, látni... És valójában sohasem fogja pontosan megérteni. Barrabást érdekli és felkavarja a dolog, de sohasem fog megtérni." 

Lagerkvist 1951-ben megkapta a Nobel-díjat ezért a regényért, amelyet az előző évben írt. A kitüntetés indokolásában úgy ítélték meg a könyvet, mint "az európai ember szimbólumát", aki a kereszténységet elismeri, mint azoknak az értékeknek a forrását, amely a világra rákényszerítette kultúráját, de Krisztusban nem képes többé hinni. 

Lagerkvist, aki egyúttal érzékeny költő is, így ír az "Ismeretlen baráthoz" szóló versében: 

"Ismeretlen ember a barátom, 
valaki, akit nem ismerek, egy ismeretlen, 
messze, messze. 
Miatta van tele szívem nosztalgiával, 
mert Ő nincsen mellettem. 
Mert talán nem is létezik Ő? 
Ki vagy te, aki hiányoddal töltöd meg szívem, 
aki az egész földet betöltöd hiányoddal?'' 

És hozzáfűzi egy másik versében, ,,A nemlétező Istenhez'' címűben: 

,,...nincs senki, aki meghallaná 
a sötétségben visszhangzó hangot; 
de miért létezik a hang?" 

Miért létezik a hang? A mai művelt, intelligens ember, aki szereti az életet és az emberiséget, tisztában van azzal, hogy nem képes túllépni a tagadáson, de azt is tudja, hogy a tagadás nem mindennek a mértéke. Saját valósága nagyobb a tagadásnál. 

A mai ember, mint már mondtuk, felfogja a kereszténységből származó értékeket, de nem képes hinni, s ez rettenetesen beteljesületlenné teszi. Éppen a beteljesületlenség szomorúsága korunk igazán tudatos embereinek tapasztalata. 

Bár nem képes hinni, a modern ember az őszinteség végső és elkeseredett gesztusával kiáltja ki a végső, pozitív kijelentés nosztalgiáját, kiáltja azt, amit Krisztus teljes tudatossággal kiáltott, mielőtt meghalt volna: "Kezedbe ajánlom lelkemet." (Ezek Barrabás utolsó szavai is az idézett regényben.) 

Miután a racionalista optimizmus derékba tört két világháborúval, úgy tűnik, hogy a legmagasabb kortárs kultúra mély útkeresése új nosztalgia felé nyílik. Az ember nem bírja soká ezt a talányos helyzetet. "Az emberi lét egész törvénye abban áll - mondta Dosztojevszkij -, hogy az ember meg tudjon hajolni a végtelenül nagy előtt." Ez a stigma, bárhogyan olvassuk, bárhogyan is árnyékban hagyjuk, működik az emberben. Ugyancsak az orosz író jegyzi meg: "A méh ismeri kaptárának képletét, a hangya ismeri a hangyaboly képletét, az ember nem ismeri saját képletét." 

A "képlet" a végtelennel való kapcsolatában áll.- Folytatjuk!