Félévi megálló

Mindig megdöbbent az, hogy amióta elvégeztem az iskoláimat, milyen végtelenül gyorsan telik az idő. Úgy múlnak el az életem napjai, hogy szinte észre sem veszem őket. S bevallom néha úgy érzem, valamit másként kellene tennem, mint amit teszek. Mert azok a napok, amelyek elmúltak, nem fognak többé visszatérni az életemben.

Lassan ebből a szinte most elkezdett évnek is elmúlik a fele. Júniust írunk. Félidőben talán érdemes egy kicsit megállnunk és értékelnünk. Keresztény emberként úgy kell éljek, hogy számolok azzal, hogy egyszer minden napomról, tettemről, szavamról számot fogok majd adni. S talán éppen ezért kell néha megállnunk, hogy az élet vad rohanásában nehogy eltévesszük a a célt, az irányt.

Ma, három kérdést teszek fel magunknak, és ezekre szeretném az isten előtti csendben keresni a választ. 

 1. Mennyi időnk van hátra? – szól az első kérdés. „Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.” (2Péter 3,8) – Nem gondolom azt, hogy Péter fenyegetni akarta olvasóit, és nem is ijesztgetésnek szánta szavait. Csupán józan gondolkodásra késztet, amikor emlékeztet bennünket is, hogy elmúló éveink – bármennyi is legyen a számuk – csupán leheletnyi hosszúak Isten idejéhez képest. Létünk e világban - ne gondoljuk többnek magunkat (!) - nem örökké tart, mert mindannyian csak átutazók vagyunk. 

Nem tudjuk azt, hogy mennyi időnk van hátra még. De értsük meg, hogy minden pillanat az életünkben haladék, esély, lehetőség, mert „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” (2Péter 3,9)

 2. Mitől félünk jobban? – szól hozzánk a második kérdés. Hallva a sok kavargó rossz hírt, amely ma állandóan ott zúg körülöttünk, melyikünk szíve ne telne meg aggodalommal? Mégis Péter szavain keresztül, mintha azt kérdezné tőlünk az Isten: mitől félsz jobban: a történelemben rád váró eseményektől, vagy attól, aki az egész emberi történelmet a kezében tartja? 

Mi a jövendőnk miatt aggódunk. Félünk a szenvedéstől, a betegségektől, a pénzünk elértéktelenedésétől, a munkahelyünk miatt, stb. De vajon félünk-e Attól, aki elé majd oda kell állnunk, hogy számot adjunk arról, hogyan éltünk? 

Véletlen az, hogy Péter ezt írja? „De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek. Mivel pedig mind-ezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak!” (2Péter 3,10-12)  – Nagy figyelmeztetés ez, hogy miközben minden megteszünk azért, hogy a földi gondjainkat megoldjuk, vajon nem feledkezünk-e meg arról az Istenről, akinek tudta nélkül semmi sem történik a történelemben.

3. Mit várunk valójában? – így szól a harmadik, a igeszakasz záró kérdése. Mit is várunk valójában? Azt, hogy jobbra forduljon az életünk? Hogy gazdaságilag jobb helyzetbe kerüljön az ország? Hogy boldogok legyünk? Egymásnak mondott jókívánságaink sok mindent elárulnak saját vágyainkról is! Péter mégis valami egészen másról ír: „De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.” (2Péter 3,13) – Az apostol egy másik világra irányítja olvasói figyelmét! Ez az egész, amiért emberek élnek és halnak, el kell hogy tűnjön! Ennek az egésznek, amely sokak számára a minden, át kell majd adja a helyét, valami messze tökéletesebbnek! S mindaz, ami itt érték, az valójában semmi: megsemmisül! Ha ezt megértjük, akkor ez sok mindent át kell értékeljen bennünk! Ha számolunk azzal a közelgő jobb világgal…

Furcsa, mégis igaz, hogy az első század keresztényeinek ez a reménység olyan erőt adott, amely segítette őket félelmek nélkül élni egy ellenséges világban. Meggyőződésem, hogy nekünk sem csupán túl élnünk kell valahogyan ezt az életet, hanem emberként kell talpon maradnunk, úgy hogy közben nem kötünk elvtelen kompromisszumokat, nem válunk megalkuvóvá, és adjuk fel hívő értékeinket. 

Három kérdés. Három gondolat. Már csak rajtunk áll, mit kezdünk velük...