De soha jobban nem tűnik ki az emberi nyelv tökéletlensége, mint amikor
az Isten dolgairól akar beszélni. Mintha valaki a szülőföldje hegyeit és
folyóit, madárdalát és erdőzúgását akarná becsomagolni, hogy postán
elküldje egy távoli barátnak, és megossza vele azok gyönyörűségeit! Ki
tudná szavakba önteni a legszentebb élményeit és bizonyosságait úgy,
hogy azok a szavak másban is felkeltsék azt, ami benne él! Nincs a
világon egyetlen hívő ember, akinek kétségeit vitázó beszéd oszlatta
volna el. Nincs egyetlen bűnbánó lélek, akit mások feddőző szemrehányása
juttatott volna el hibáinak őszinte megsiratására. Nincs nehéz terhek
alatt is nyugodtan, megbékélten élő szív, amely vigasztalását emberek
szavaiból merítette volna. Az ilyen dolgokban hasznavehetetlen eszköz az
emberi nyelv. Mennél többet próbálkozunk vele, annál kevesebbre
megyünk!
És mégis van közöttünk mély közösség az Isten dolgaiban. Összeforrunk a
lelkünk legtitkosabb, legbelsőbb javaiban egy testté, az Isten
egyházává. Együtt zendítjük meg hálaadásunk énekét és hitvallásunk
szavát. Ugyanabban a Bibliában halljuk mindnyájan Isten igéjét.
Ugyanabból a Krisztusból merítjük mindnyájan üdvösségünk bizonyosságát
és életünk erejét. Ugyanazt a hivatást látjuk mindnyájan földi
harcainkban magunk előtt, és ugyanaz a reménység világít mindnyájunk
számára a halál sötétségében.
Sőt nem csak egymás között értjük meg az
Istennek ezeket a kibeszélhetetlen dolgait, hanem - csodák csodája -
mások is megértenek bennünket, és csatlakoznak hozzánk. (...)
Hogyan lehetséges? Nem a mi beszédünk műve volt. A Szent Lélek vitte
véghez. Az Ő ajándéka a mi közösségünk, és az Ő diadala minden új
megvilágosodott és megtért emberi lélek. Ő viszi tovább az üzenetet a
maga titkon szóló szavával, szívtől szívhez úgy, hogy az megértésre
talál, és ez által Ő maga szövögeti egybe választottait egyre gyarapodó
közösségbe úgy, ahogyan az emberi nyelv soha nem kötözhetné együvé őket.
Ennek az alázatos elismerésére akarta Isten megtanítani minden időkre
szólóan az Ő egyházát a pünkösdi nyelvcsodával. Mindjárt az első ünnepi
bemutatkozásra felejthetetlen leckét adott a tanítványoknak arról, hogy
hogyan munkálkodik a rájuk kitöltetett Lélek. A helyzet olyan volt, hogy
az emberi nyelv óriási erőfeszítések árán is, csak nagyon szegényes
eredményeket remélhetett elérni. Mintha a Lélek azt mondta volna: ne
fáradjatok, ne kínlódjatok, én majd átrepülök ezeken a tornyosuló
akadályokon, és célhoz juttatom az én üzenetemet. Emberi ékesszólás,
felkészültség, rábeszélő erő, meggyőző érvelés, elragadó lelkesedés -
amilyen erőtlen volna itt, olyan nélkülözhető is. Megszólalt a
tanítványok ajkán az a beszéd, amely nem az övék volt, hanem amelyet "a
Lélek adott szólniuk" - és megvolt a bőséges eredménye. Senki emberfia
nem tulajdoníthatta a sikert önmagának. Minden dicsőség a Léleké volt.
Ez az első üzenete a pünkösdi nyelvcsodának. S amíg pünkösdöt ünnepel a
keresztyén egyház, sohasem feledkezhet meg erről a megalázó leckéről.
Dr. Victor János lelkipásztor - 1929. Pünkösd
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése