A Szentlélek és az emberi nyelv - 3.

II. Ugyanakkor van azonban a (pünkösdi) történetnek egy másik üzenete is. Azt hirdeti, hogy amikor a Szent Lélek megszólal, akkor mégis mindig felhasználja az emberi nyelvet eszközéül. A pünkösdi történetben nem néma apostolok feje fölött jutott el a Lélek üzenete a hallgató sokasághoz, hanem megszólaló apostolok beszéde által. Nem maguktól szóltak, de mégis szóltak. És nem beszélő automaták voltak, nem érzéketlen gépekként ontották magukból a prédikációt, nem hangszórói voltak csak valami rájuk nézve idegen üzenetnek. A lelkük legmélyéről tört elő mondanivalójuk; azt hirdették, amiért élni és halni készek voltak, mint a világon legdrágább kincsükért; az egész lényük minden idegszála benne rezgett abban a szózatban, amelyet a Szent Lélek csodatevő hatalma előcsalt az ajkaikról. Egész élő valójukat áthatotta, hatalmában tartotta, ihlette, és úgy szólaltatta meg őket a Lélek, hogy elmondhassa általuk üzenetét. 

Nem csak megaláztatásban, hanem megdicsőíttetésben is részesül tehát itt az emberi nyelv. Elégtelen tényező, nem lehet sohasem döntő szerepe, az eredményt sohasem írhatja a maga számlájára. De azért mégis van szerepe, és pedig nélkülözhetetlen szerepe. Istennek tetszett az Ő munkáját emberi munkához kötni. Természetfeletti útjai vannak arra, hogy az egyik szívtől a másikhoz eljuttassa szavát, de hozzákapcsolja a maga útjait azokhoz a természetes módokhoz, amelyeken emberek és emberek kapcsolatokat szoktak egymással létesíteni. 

Nem e világból való az a közösség, amelybe Ő egybefoglalja híveit, de beleöltözteti e világ szerinti közösségek formáiba is. Titokzatosan tartja össze és növeli az Ő láthatatlan egyházát, de látható egyházzá teszi azzal, hogy emberek által végzi el akaratát, és különösképpen éppen emberek beszéde által. Ez az a szolgálat, amelyben legmagasabbra magasztaltatik fel az emberi nyelv. 

(...) Megcsendülhet az emberi beszéd "az Isten felséges dolgairól", - abban a bizonyosságban, hogy az emberi beszéd nem marad magára, hanem a Lélek is elvégzi ugyanakkor a maga titokzatos beszédét, s az hathatós lesz a szívek mélyén. Ugyanez a reménység szabja meg (...) mindnyájunk kötelességét a bátor és bölcs bizonyságtételre. Az a tudat, hogy úgyis hiábavaló a beszéd, soha nem jogosít fel arra, hogy némán menjünk el a bűn mellett. A Lélek magának tartotta fenn a meggyőző feddést, de azt akarja, hogy mi se restüljünk meg óvó és tiltó szavunk felemelésében. 

(...) A tanítványok kis serege együttvéve is olyan volt akkor, mint egy repedezett hegedű. Ki várhatott volna tőle mennyei hangokat? A pünkösdi esemény megmutatta, hogy a Léleknek tetszett éppen ezt az ütött-vert hangszert felvenni, hogy mesteri kezével előhozza belőle a maga megujjongtató zenéjét. Nem a szerszámé, csakis a művészé a dicsőség! De milyen dicsőség kiválasztott eszköznek lenni az Ő kezében! Ez a pünkösdi nyelvcsodának a másik nagy üzenete. S amíg él közöttünk a régi pünkösdi történet, soha nem veszhet ki közülünk az ünnepi hála érte. (...)

Dr. Victor János lelkipásztor - 1929. Pünkösd