Sok ember úgy van a pünkösdi történettel, hogy elragadja őt annak teremtő lendülete... (...) Elfogódott lélekkel érzi, hogy ezen a napon valami nagy dolgot cselekedett az Isten. Áhítattal és csodálattal áll meg az előtt a bámulatos átváltozás előtt, amely félénk, tétova, árva emberekből világhódító hadjáratra induló rettenthetetlen hősökké avatta az apostolokat, szinte varázsütésre. Boldogan veszi tudomásul a Jézus Krisztusról szóló pünkösdi bizonyságtételnek az első alkalommal nyomban megbizonyult ellenállhatatlan erejét, a háromezrek megtérését mindjárt az első ostromra. (...) Csak ne akasztaná meg az embert mindezek felett való elmélkedésében az a különös része a történetnek, amely arról szól, hogy az apostolok a sokféle országból összeverődött hallgatóság előtt kinek-kinek a maga nyelvén hirdették, s azok ki-ki a maga nyelvén meg is értették a pünkösdi üzenetet! Mit jelentsen ez?
(...) Le kell mondanunk minden kísérletről, amely ki akarná vetkőztetni a dolgot rendkívüliségéből és egyéb, megszokottabb dolgokra akarná visszavezetni. El kell ismernünk, hogy az elbeszélés egészen különös csodáról akar beszámolni. Aki tagadja a csodák lehetőségét, annak sem maradhat más hátra, mint azt keresni, hogy mi volt az a nagy igazság, amelynek tükröztetésére alkalmas és szükséges volt ez a csodatörténet. És mi, akik megbízható tudósításoknak fogadjuk el a bibliai történeteket még akkor is, ha csodákról számolnak be, szintén csak azt kereshetjük, hogy mit akart Isten ezzel a csodatétellel kijelenteni. Hiszen az Ő csodatételei sohasem szemet-fület kápráztató mutatványok, hanem mindig valami nagy üzenettel terhes "jelek".
Mit hirdet tehát a pünkösdi nyelvek csodája?
I.
Először is van egy nagyon megalázó üzenete. Arról tesz bizonyságot, hogy amikor a Szent Lélek megszólal, akkor az emberi nyelv elveszti jelentőségét.
Az apostolok valahogyan csak meg tudták volna értetni magukat idegen nyelvű hallgatóikkal e nélkül a csoda nélkül is. Az emberi nyelv készletében magában is megtalálták volna az anyagot, amelyből megépülhetett volna a híd a más ajkú emberek szívéhez. (...) A Szent Lélek azonban mindezt az igyekezetet feleslegessé teszi. Mintha félre akarna tolni az útjából minden eszközt, amelyet az emberi képességek kínálnak fel neki. És a maga módján oldja meg a kérdést úgy, ahogy ember soha nem oldhatta volna meg. Nincs szüksége emberi ügyeskedésre, nyelvtudásra, közvetítésre, hanem egyszerre átugorja a szakadékot, amelyet a nyelvbeli különbség támasztott. Az apostolok "különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak", és hallgatóik megértették beszédüket: "halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól".
Az emberi nyelvnek egyébként is jó megemlékeznie gyarlóságairól. A beszéd legnagyobb büszkesége lehet az embernek, de ugyanakkor korlátoltságának is legvilágosabb bizonysága. A nyelvnek az a lényege, hogy általa az ember kilép a maga lelke magányosságából, és kapcsolatokat teremt társainak a lelki világával. De milyen tökéletlenek ezek a kapcsolatok! (...) A legmélyebb lelki közösségnek van szüksége a legkevesebb beszédre. És ahol beszéddel akarnak egymás közelébe férkőzni az emberek, a legjobb akarat is sokszor kárba vész. Ugyanazok a szavak mást jelentenek az egyik, és mást a másik számára. Segítségül szánt szó a másik előtt támadásnak tűnhet fel; intés beszéde ürügyévé válhat a nagyobb makacsságnak; csillapító szó talán csak még hevesebb tűzre lobbant. És minél többet beszélnek ilyenkor az emberek, annál messzebb jutnak egymástól. Sokszor abban van az egyetlen reménysége az egymásra találásuknak, ha el tudnak hallgatni. Hátha valami más módon enyhül a távolság feszültsége!
Dr. Victor János lelkipásztor - 1929. Pünkösd
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése