A vasárnapi igehirdetésemben beszéltem arról, hogy úgy látom, hogy nekünk embereknek mindig rossz motivációink vannak, amikor Istenhez kezdünk közeledni. Persze lehet, hogy a 'rossz' szót, inkább 'tévesre' kellene változtatnom.
Mit értek ezalatt? Azt, hogy mi mindig valamiért közeledünk Istenhez, mert abból, amiből keressük Őt, szabadulni szeretnénk. Ha elrontottuk az életünket, ha csalódtunk mindenben és mindenkiben, ha magányosak vagyunk, ha betegség nyomorít bennünket, ha kilátástalan és reménytelen az életünk, a elvesztettünk valakit vagy valamit, ha félünk a jövőtől, akkor ezekre keresünk megoldást. Istent nem önmagáért keressük, hanem azért, mert az előbbiekre keresünk valami megoldást, azokból akarunk szabadulni.
Véleményem szerint ez a rossz vagy téves motivációnk, amely Istenhez hoz bennünket. Hiszen sokszor nem is Őt keressük, hanem megoldást keresünk, és eközben "botlunk" bele Istenbe. Aki magányos, az társat keres. Aki gyászol, az vigasztalást. A reménytelen reménységet, a bátortalan bátorságot. Aki csalódott, az valakit, akiben újra megbízhat. A bűnös pedig bocsánatot. Nem Istent magát, hanem valamit, amit sehol máshol, és sehol másnál nem találhatunk meg: csak Nála.
Isten különös kegyelme pedig az, hogy a rossz motivációink ellenére, mégis megtalálhatjuk Őt magát. Azt, akiben többet kaphatunk, mint azt, amit keresünk. És néha még mást is, mint amit keresünk, de mindig többet, mint remélhetnénk, és amit érdemelnénk!
2 megjegyzés:
Köszönöm! Hála az Úrnak és dicsőség!
Általában így igaz, de az utat megtalálni sohasem könnyű, s a végeredmény számít. persze, minél kacskaringósabbak az ösvények, reményeim szerint annál kristálytisztább az út világossága.
Megjegyzés küldése