A bizonytalanság kora

Mostanában sokat gondolok arra, hogy a kor, amelyben élhetek, az a kor, amelyben le kell számolnunk illúzióinkkal. Ilyen önámító ábrándunk az, hogy az államnak kötelessége gondoskodnia rólunk, vagy hogy mi az egészséges többség, el kell tartsuk azokat, akik sérülten születtek. Abban a világban, ahol egyre inkább az anyagiak dominálnak a szociális háló az, amelyre igyekeznek egyre kevesebbet költeni az eladósodó kormányok. S ahogyan érzékelem a hitelt adók is inkább ezt várják a hitelezettektől, semmint egy olyan gazdaságot, amelynek szereplői önmérsékletet tanúsítva, tisztességes haszonra törekednek.

Egyre inkább azt látom, hogy az is illúzió, hogy valamikor is könnyebb életünk lesz. S persze azt sem tudom igazán, hogy mi lenne az a könnyebb élet. Talán az, ha kiszámíthatóbb, tervezhetőbb lenne a jövőnk. De azt hiszem, ez is csak illúzió... Ne értsetek félre, nem vagyok pesszimista! Ha van ilyen kategória, akkor inkább  realista-optimista vagyok. Realista, ha az ember-világot vizsgálom, és optimista, ha mindennek ellenére mindig számolok Isten kegyelmével. 

A fentieket akartam előrebocsátani, amikor egy érdekes cikk néhány részletét adom elétek. Egy igehirdetésre készülés közben találkoztam Hankiss Elemér: "Bizonytalanság kora" című írásával, amely nagyon elgondolkodtató. Ebben a cikkében a szerző szociológus azt boncolgatja, a válság nyomán új világrend, vagy épp ellenkezőleg, új világzűrzavar van-e kialakulóban. Ebből idézek alább, a teljesség igénye nélkül:

"Az – akkor még kéttagú – emberiség utoljára az Édenkertben érezhette magát biztonságban. Leszakítván az almát, kilépvén a kert kapuján, a bizonytalanság világában találta magát. Hamar kiderült, hogy az élet veszélyes foglalkozás. Az ember azóta is a bizonytalanságok világában él. Életben kell maradnia a lehetőségekkel és veszélyekkel teli világban. Szembe kell néznie az ismeretlen jövővel, saját döntéseinek kiszámíthatatlan következményeivel, betegségekkel, veszélyes ragadozókkal, még veszélyesebb emberi ellenfeleivel és az emberi sors valamennyi kiszámíthatatlan fordulatával.(...)

„Mindig válság volt, csak az emberiség elrejtőzött előle, és nem vett róla tudomást” – írja Hamvas Béla. Mások azt hangsúlyozzák, hogy a biztonság és a bizonytalanság élménye hullámzott a történelem során. Voltak korok s helyzetek, amelyekben az emberek viszonylag biztonságban érezhették magukat, máskor viszont felerősödött a bizonytalanság. Birodalmak összeomlásakor, átmeneti korokban, háborúk, polgárháborúk, gazdasági válságok, kényszerű vándorlások, járványok, nagy természeti csapások idején. S nem utolsósorban olyankor, amikor egy-egy nagy civilizáció „védőkupolája”, világértelmezése, szimbólumrendszere megroppant, s az adott civilizáció már nem tudott választ adni az emberi élet alapvető kérdéseire. Gondoljunk csak a klasszikus görög kultúra vagy a Római Birodalom hanyatlására és a kereszténység kialakulásának korai századaira, a hagyományos kereszténység válságára a XV–XVI. században, vagy a feudális gazdasági-társadalmi rend és világértelmezés felbomlására a XVIII–XIX. század fordulóján.

A XIX. század Európájában a jómódú polgárok viszonylag biztonságban érezhették magukat, bár egy-egy háború vagy forradalmi hév végigsöpört a kontinens egy-egy részén, és az akkor még gyógyíthatatlan betegségek a gazdag családokat is állandó szorongásban tarthatták. A XX. században azután berobbantak a nagy bizonytalanságok. Az első és második világháború, a gazdasági világválság, a parancsuralmi rendszerek félelmetes térhódítása, majd a hidegháború korszaka. A század utolsó harmadában a nyugati társadalmak kezdték azonban biztonságban érezni magukat; egyre inkább jellemzőjükké vált a réveteg alvajárás. 

A háború és a hidegháború elmúltával a demokrácia, a piacgazdaság, a nyugati világmodell végső győzelmének, a nagy világproblémák fokozatos és sikeres megoldásának álnyugalmába ringatták magukat. Igaz, megjelentek vészjósló jelek is, de a tudósok és a sajtó tamtamozása ellenére az „ezek a problémák előbb-utóbb majdcsak megoldódnak valahogy” volt az általános érzés. Még el sem múlt egyik vagy másik drámai helyzet, az emberek és a társadalmak igyekeztek foggal-körömmel visszakapaszkodni a biztonságok világába, a biztonságos világ illúziójába. Érthető, de veszélyes botorság. 

Jöttek is az újabb sokkok: 2001 szeptembere, a terrorizmus terjedése, a geopolitikai erőviszonyok átrendeződése, a Nyugat térvesztése, Kína megfékezhetetlen hódító lendülete, az erőforrások kimerülése, a klímaváltozás, a nagy árvizek, az iszlám forrongása, az élelmiszerárak elszabadulása, a japán atomkatasztrófa, a szűnni nem akaró gazdasági válság. Nyilvánvalóvá vált, hogy a bizonytalanságok, a fokozott kockázatok és a nyitott kérdések újabb korszakába léptünk. „A kockázati társadalom” korszakába – írta Ulrich Beck. „A meglepetés és bizonytalanság világába” (Donald H. Rumsfeld). „A globális dzsungelbe” (Stanley Hoffmann). „A zűrzavar korába” (Alain Greenspan). „A globális kapitalizmus válságába” (Soros György). „Kaotikussá váló történelembe” (Richard Cohen). 

De talán a legszigorúbb ítéletet Eric Hobsbawm hozta meg, aki A szélsőségek kora. A rövid 20. század története, 1914–1991 című könyvét így fejezi be: „Történeti méretű válság küszöbére érkeztünk (…) Az emberi társadalmak alapvető struktúrái (…) a pusztulás szélére kerültek (…) Nem tudjuk, merre megyünk (…) Ha a múltra vagy a jelenre építjük a harmadik évezredet, akkor kudarcot vallunk majd. És a bukás ára, vagyis társadalmunk megváltoztatásának az alternatívája: a sötétség.” Nyitva hagyott kérdések sokasága ágaskodik körülöttünk. Meddig tart a Pax Americana? Hogyan rendeződnek át a világpolitika erőviszonyai? Megállítható-e az USA és az európai államok eladósodása? Kordában tartható-e a terrorizmus? Kiküszöbölhető-e a nukleáris robbanás veszélye? Megállítható-e a Föld túlnépesedése? Mit lehet kezdeni a javak globális elosztásának fenntarthatatlan igazságtalanságával és a szegénység problémájával? Fokozza a bizonytalanságot az is, hogy az utóbbi évtizedekben megroppantak a társadalmi intézmények és azok a „nagy narratívák”(„jóléti állam”, „európai modell”, „amerikai álom”) és nagy világértelmezések, ideológiák (konzervativizmus, liberalizmus, szociáldemokrácia), amelyek korábban összetartották a társadalmakat. 

Megváltoztak a társadalmi együttélés játékszabályai is, a mindennapi viselkedéskultúra alapvető rendszere. Így lett a „Szeresd felebarátodat!”-ból „Szeresd önmagad!”; az „Áldozd fel magad!”-ból „Teljesítsd ki önmagad!”, a „Légy szerény!”-ből „Légy sikeres!”, az „Engedelmeskedj!”-ből „Légy szabad!”, a „Takarékoskodj!”-ból „Fogyassz!”. S így változott a „Légy óvatos!” „Kockáztass!”-ra. 

Egymásnak ellentmondó magatartáskultúrák keverednek a mindennapi életben, fokozva az emberek zavarodottságát, bizonytalanságérzetét. Ebben az új korszakban azok az országok vannak előnyben, amelyekben erős a társadalmi kohézió, világosak a többség által elfogadott játékszabályok, stabilak, de rugalmasak a politikai, gazdasági, társadalmi intézmények, s mindenekelőtt: ahol szabad, felelősségteljes, öntudatos, toleráns, a problémák megoldásán dolgozó polgárok élnek. Akik nem kapaszkodnak görcsösen a hajdani biztonság emlékeibe, törmelékeibe, hanem keresik a megoldásokat. S kiváltképpen akik a bizonytalanság elől nem menekülnek be a Ionesco emlegette egyik vagy másik (egymást gyűlölő s mindenért felelőssé tevő) rinocérosznyájba, mindenre megoldást, biztonságot ígérő kancsal ideológiába.(...)

"A sok gazdasági, társadalmi, politikai teendő mellett azt a számos kiváló gondolkodó által megfogalmazott figyelmeztetést is komolyan kellene végre vennünk, hogy egy ország ereje, szabadsága, autonómiája, sikere elsősorban azon múlik, mennyire szabadok, autonómak, felelősségteljesek, törvénytisztelők, sikeresek a polgárai, és mennyire szolidárisak egymással." 

A teljes cikk csak kérdéseket vett fel, de választ nem ad rájuk. Talán mert nem mer, talán mert nem is tud, nem is akar választ adni a szerző maga sem a kérdéseire. Mert a józan emberi bölcsesség a kérdésekig képes eljutni, hogy azután a romlott emberi szív a jó kérdésekre, rossz válaszokat adjon. Erre vagyunk képesek magunktól: jó kérdésekre és rossz válaszokra.

Bizonytalanságunk Isten hiányunk következménye. Mert Istent, mint az abszolút és objektív mércét elveszítve, minden elbizonytalanodott. Magunkra maradtunk: jó kérdéseink vannak, amelyekre mert nem Istennél keressük a válaszainkat, csak rosszul válaszolhatunk. Ideje lenne visszatérni ahhoz, akinél a jó válaszokat megtaláljuk. S meggyőződésem az, hogy Istennél az életünk minden területére - legyen az gazdasági, szociális, vagy tudományos - jó, emberibb válaszokat és megoldásokat találnánk...