Az alábbi történetet egy blogon olvastam. Gondoltam megosztom veletek is, mert sok részletében elgondolkodtató. A történet egy papról szól, aki egy fiatal párt esketett éppen. Minden úgy zajlott, ahogyan annak egy katolikus esküvőn zajlania kell. Az oltár előtt az ifjú pár, a padsorokban a rokonság és a barátok. És innen az idézet:
"A szertartás pedig eljutott ama nagy kérdésig, amikor is a pap arról érdeklődött a vőlegénynél, hogy szereti-e menyasszonyát?
- Nem - jött a tényszerű válasz.
Emberünk elsápadt. Húsz éve szolgált papként, de még egyetlen esetben sem történt vele hasonló. Az ilyen kérdésekre rutinból igen szokott lenni a válasz, az esetleges tagadó feleletre a szemináriumban nem készítenek fel. :-) Némi gondolkodás után végül odafordult a vőlegényhez és azt mondta:
- Édes fiam, így nem adhatlak össze benneteket. Ha nem szereted, minek vagy itt?
Azzal fogta magát és kisétált a templomból, otthagyva az oltárnál az ifjú párt.
A tömeg persze bambán bámult maga elé, aztán rövid időn belül az emberek morgolódni kezdtek. Valószínű, hogy a rokonság egy része messziről utazott fel a lakodalomra, ami jelen helyzetben úgy nézett ki, hogy elmarad.
Aztán valaki lélekszakadva rohant a pap után, aki szinte még el sem távolodott a templomtól:
- Lelkész úr! Lelkész úr! jöjjön vissza! Szereti mán!
Mi történt? Mint kiderült a reménybeli apósjelölt egy hektár szőlőt ajánlott fel a srácnak, ha nem hagyja cserben és elveszi a lányát. Hogy a pap visszament vagy sem, azt sajnos nem tudtuk meg a sztoriból (remélem nem ment vissza), mindenesetre a történetnek vannak tanulságai, a rossz házasságokon túl is.
Félre ne értsen senki, a magam részéről hiszek abban, hogy akár percek alatt is hatalmas változások történhetnek az ember gondolkodásában. Csak ritkán látok ilyet. Inkább azt veszem észre, mindannyian folyamatok sodrában éljük le az életünket és ezek alakítanak minket lépésről-lépésre, mint sodró víz a köveket. A hosszadalmas folyamatok pedig apró változásokat eredményeznek, és ez a lassú hömpölygés csak csak néha-néha ugrik meg. Drasztikus változáshoz drasztikus eseménynek kell történni - persze nem olyasmire gondolok, mint a fenti sztoriban az egy hektár szőlő felajánlása...
Éppen ezért saját gondolatvilágomban rengeteg dolog átértékelődött, amit a kicsit "türelmetlennek" nevezhető pünkösdi-karizmatikus mozgalom egyfajta szellemi hordalékként rám rakott. Ezekben a körökben ugyanis alaptétel, hogy az emberek ne várjanak, ne mérlegeljenek, hanem azonnal súlyos döntéseket hozzanak saját életükkel kapcsolatban. Számtalan apró fogás mutatja a sürgetés jelét: lehet a Bibliából csak olyan dolgokat idézni, melyek a pillanat soha vissza nem térő lehetőségét mutatják, lehet előrehívással invitálni az embereket, esetleg az elragadtatás küszöbön állásával bemutatni, milyen kevés az idő. A lényeg mindig az, hogy percek alatt szeretnénk látni hatalmas fordulatokat, hegyeket a tengerbe ugrani, emberek millióit megtérni... mintha a lassabb folyamatok, az időigényes dolgok már nem annyira lennének Isten munkái, Isten tevékenységei...
Ezek egyszerre jó és rossz indokok, van is meg nincs is helyük a palettán.
Sokszor azonban mindenképpen szembekerülnek azzal a természetes érlelési folyamattal, amire az emberi léleknek szüksége van. Mert úgy látom, akármennyire is próbáljuk az emberek megváltozását siettetni, az emberek mégiscsak lassan változnak. Úgy tűnik, nem megy nekik máshogy. Ahogy fentebb írtam, drasztikus változáshoz drasztikus esemény kell - mi pedig elvárjuk a drasztikus változást "csak úgy" alapon is. Persze beismerem, engem is néha az bosszant a legjobban, hogy sok idegesítő ember vesz körül, akikről tudom, még jó darabig idegesítőek maradnak. :-) Aztán az is eszembe jut, én sem változom náluk gyorsabban.
Azt hiszem a "szereti mán!"-szabályt nem lehet hatékonyan alkalmazni a gyakorlatban. Alaphangon úgy vagyunk huzalozva, hogy percek leforgása alatt nem igazán vagyunk képesek tartós és óriási változásokra. Ahhoz sokkal több idő kell, mondhatni életünk legnagyobb feladata, hogy megőrizzük a változásra való hajlandóságot és hagyjuk magunkat formálni: "az Úr nekem feladatot adott, mikor erre a világra küldött. De annyira le vagyok maradva, hogy valószínűleg örökké fogok élni"." Szerző: Sytka
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése