Kik voltak a napkeleti bölcsek? - 2.

Honnan ered az a tévedés, hogy királyok voltak? 

A néphagyomány nem bölcsként, hanem királyként is emlegeti a Jézust imádni érkező bölcseket. Bár erre nézve sem találunk semmilyen utalást Máté evangéliumában. Vajon honnan eredhet ez az elképzelés személyüket illetően? 

Ravennai mozaikon a napkeleti bölcs

Kálvin szerint ez római katolikus hagyománynak tekinthető, amelyet két bibliai idézetre alapoznak. Az egyik Ézsaiás próféta könyvének 60. fejezetében, a 3. és 6. versben olvasható: „Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez…” és „Mindnyájan Sebából jönnek, aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicső tetteit hirdetik.”. A másik a 72. zsoltárban, a 10-11. versben olvasható: „Tarsísnak és a szigeteknek királyai hozzanak ajándékot, Sába és Szeba királyai fizessenek adót! Boruljon le előtte minden király, minden nép őt szolgálja!”. Ez a két idézet adhatott alapot a királyként való értelmezésnek. De egyet kell értenünk Kálvinnal, hogy ilyen alapon bármi magyarázható lenne egy-egy bibliai versre építve. Azt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon tetszetősnek és bibliainak tűnik ez a magyarázat. 

Egy másik elmélet alapján a XIV. századig a keresztény nyugaton úgy gondolták, hogy három kontinens létezik: Európa, Ázsia és Afrika. E szerint az értelmezés szerint a bölcsek ezeknek a kontinenseknek a királyai. Ez alapján a történet azt fejezi ki, hogy az egész világ hódol Jézus előtt. A gondolatnak ez a második fel is igaz, de a vajon miért nem tesz erről említést Máté, ha így lett volna, vajon nem használta volna föl arra, hogy még jobban kidomborítsa a Krisztus születéséről szóló örömhír ezen üzentét? 

Láthatjuk tehát, hogy bár vannak tetszetős magyarázatok arra nézve, hogy a napkeletről érkező idegenek nemcsak bölcsek, hanem királyok is voltak, mégis el kell utasítanunk ezeket, mert az evangéliumi szöveg semmiben sem támasztja alá ezeket a nézeteket. 

Mi lehetett az a „csillag”, amely a bölcseket Jézushoz vezette?

„Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: »Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.«” (Máté 2,1–2) – szól Máté evangéliumának híradása. De vajon milyen csillag is volt ez, amelyet felfedezve indultak el a bölcsek, hogy imádják Krisztust? És egyáltalán valóságosnak tekinthető-e ennek a csillagnak a létezése, vagy ennek sincsen semmilyen valódi alapja? 

Kálvin azt írja e rész magyarázatában, hogy érdekes kérdés az, hogy vajon ez a csillag egyike volt-e azoknak, melyeket az Úr az ég felékesítésre teremtett. Azután az is érdekes kérdés – véli a reformátor – hogy a bölcseket valamiféle csillagászati számítás vezette-e abban, hogy a Megváltó születésére gondoljanak. Bár józanul azt is hozzá teszi, hogy nem kell hosszasan vitáznunk ezekről a kérdésekről, mert a történet üzenetét a válaszok nélkül is világosan megérthetjük! Kálvin azonban megjegyzi azt, hogy Máté evangélista szavaiból arra következtethetünk, hogy ez a csillag nem olyan volt, mint a többi, hanem minden tekintetben rendkívüli volt. Nem úgy „működött”, ahogyan a többi, „normális” csillag, hanem hol eltűnt, hol megjelent; azután egyenes irányban haladt Betlehem felé, majd megállapodott afelett a hely felett, ahol Jézus megszületett. „Mind olyan vonások ezek” – írja Kálvin – „melyek a természetes csillagoknak meg nem felelnek”. Végül arra a következtetésre jut, hogy a csillag legvalószínűbben valamilyen üstökös lehetett.

Johannes Kepler német csillagász, 1604. október 10-én, egy új csillagot fedezett fel. Ez az új csillag nagyon közel helyezkedett el az éppen akkor történő Jupiter és a Szaturnusz együttállásától a Halak csillagképben. Az akkor még nem tökéletes, E. Reinhald-féle csillagtáblázat (1551) segítségével kiszámította, hogy hasonló együttállás volt Kr.e. 7-ben is, mégpedig az év folyamán három alkalommal. Kepler szerint ez lehetett a betlehemi csillag. Csillagászok megfigyelték, hogy a Jupiter és a Szaturnusz átlagosan 20 évenként találkozik, ezek azonban csak egyszeri átvonulások. Nem nagyon feltűnőek, számunkra általában láthatatlanok, és csak nagyon figyelmes szemlélő veheti észre napfelkelte előtt vagy napnyugta után egy kis időre. Csak minden 258. évben kerül sor háromszoros találkozásra a két bolygó között, ez azonban az állatkör mindig más képében jelenik meg. Hármas együttállás ugyanabban a csillagképben mindig csak 794 évenként ismétlődik. 1940/41-ben hónapokon át lehetett gyönyörködni a két egymás mellett álló bolygó látványában az éjszakai égen. Ez az égi színjáték háromszor ismétlődött meg, amikor a Jupiter és a Szaturnusz a szó szoros értelmében találkozott a Kos csillagképében, mégpedig 1940. augusztus 15-én, október 11-én és 1941. február 20-án. 

Kepler számítását azután 1925-ben a kelet specialista Paul Schnabel felfedezése megerősítette. Schnabelnek ugyanis sikerült megfejtenie egy majdnem 2000 éves babiloni ékírásos táblát. Ez az agyagtábla az Eufrátesz melletti Szippar csillagvizsgálójából való. A táblán előre meg vannak jelölve a Kr. e. 7-re várható fontos csillagászati események. Ennek az ősi csillagnaptárnak fő témája azonban annak az évnek a tudományos szenzációja: a Jupiter és Szaturnusz bolygók együttállása a Halak csillagképében. Több hónapon át volt látható a két bolygó csodálatos hurok-mozgása, és a gyorsabb Jupiter három alkalommal került egészen közel a Szaturnuszhoz Csillagászati számítások és olyan késő babilóniai napi feljegyzéseket tartalmazó táblák anyagával való összehasonlítások alapján, amely táblák a Kr. e. 11/10, és 9/8. évek feljegyzéseit tartalmazzák - éppen Szippar megfigyelőhelyéről -, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egész részletesen le tudjuk írni az égen akkor látható jelenségeket. (Ez alapján egyébként Jézus születését valamikor Kr.e. 6-8 körülire tehetjük, legvalószínűbbnek a Kr.e-i 7. század tekinthető.) 

Teres Ágoston, aki katolikus pap és csillagász, és aki Norvégiában szolgált, a „Biblia és asztronómia” című könyvében részletes szövegvizsgálattal kimutatja, hogy az evangéliumi szöveg tulajdonképpen bolygók együttállását írja le. A leírás alapján gondolhatunk valóságos asztronómiai jelenségre, mely a bölcseket útnak indította, azonban egyesek szerint Máténak nem szándéka csillagászati adatokat rögzíteni, a szöveg teológiai mondanivalója nem más, mint hogy a pogányok is felismerik a gyermekben az Isten Fiát. Teres Ágoston említett könyvében ezt is részben cáfolja: a legrégibb görög szöveg és ókori csillagászati szakkifejezések összevetésével arra a következtetésre jut, hogy Máté tudományosan bizonyítható pontossággal írja le a csillagászati eseményeket a kor csillagászati szakkifejezéseivel. Máté szövegében ugyanis a csillag szó mellett található „anatolé” kifejezés, ha egyes számban használják, speciális csillagászati jelentést hordoz: egy csillag láthatóvá válását jelenti a hajnali szürkületben röviddel napfelkelte előtt. Ha többes számban használják ezt a szót, akkor földrajzi jelentéssel Keletet, Anatóliát jelenti. Az evangéliumban Máténál a szó egyes számban áll. Éppen ezért nem pontos az az évszázadok óta elterjedt általános fordítás, hogy „láttuk az ő csillagát napkeleten”, hanem pontosabban így kellene mondani: „láttuk az ő felkelő csillagát”. 

Azután azt olvassuk az evangéliumban, hogy „Heródes titokban magához hívatta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének idejét.” (Máté 2,7). A „feltűnik” ige, amit Máté itt használ, az akkori görög csillagászati szaknyelven egy csillag első megjelenését jelenti, mégpedig hajnali felkelésben. Akkoriban úgy vélték, hogy amikor az ember megszületik, akkor kél fel a csillaga is, ezért tudakozódott Heródes a csillag első hajnali megjelenése után, hogy ezzel megtudja a vélt trónkövetelő születésének időpontját is. Máté nem mondja el, hogy erre mit válaszoltak a bölcsek Heródesnek, de Heródes későbbi lépéséből következtetni tudunk rá, hogy mit mondhattak neki: „Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, haragra lobbant, s Betlehemben meg a környékén minden fiúgyermeket megöletett, kétéves korig, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően”. (Máté 2,16) A bibliai szöveg tehát ezen a ponton is nagyon hűséges, sőt tudományos, mely szerint megállapíthatjuk a bölcsek egy valóságos égi jelenséget vizsgálva jutnak arra a következtetésre, hogy valami csodálatos dolognak kellett történnie a világban: a bolygók együttállása számukra Krisztus születését jelezte.- Befejezés holnap!