Ki találta fel, és hogyan zajlott a keresztre feszítés?

1. A keresztre feszítést, mint kivégzési módot, mely a római birodalomban terjedt el széles körben az általuk tökélyre fejlesztett technikával, a történelmi források alapján egy, a Földközi-tenger térségében élő hajós-kereskedő népcsoport, a föníciaiak használták első ízben. A föníciaiak a halálra ítéltet egy fához kötözték - a rómaiak később "arbor infelix"-nek, azaz a szerencsétlenség fájának nevezték -, így napokig tartó szenvedés után a halált többnyire a szomjúhozás következtében kialakult folyadékhiány okozta. Az asszírok és perzsák is ismerték és gyakorolták a halálbüntetésnek ezt a módozatát, sőt egyes írások szerint a Kr. e. V-IV. századi Athénben a vagyon elleni bűncselekményeket szintén gyakran torolták meg kereszthalállal. Nagy Sándor makedón birodalmában sem volt ismeretlen a kivégzésnek eme kegyetlen válfaja. 

2. A keresztre feszítés alkalmazásának zenitjét a római birodalom idején érte el. (...) A rómaiak által kifejlesztett metodika célja az volt, hogy a halálraítélt lehetőleg lassan, minél nagyobb kínok közepette szenvedjen ki, a keresztre feszítéshez szükséges eszközök pedig gyakorlatilag minden római helyőrségnél rendelkezésre álltak.

Mint ahogy Mel Gibson heves vitákat kiváltó Passió című filmében is láthattuk, a kivégzés elmaradhatatlan bevezető rítusa a megkorbácsolás volt, mely önmagában is igen kemény, kegyetlen megpróbáltatást jelentett és jelentősen megtörte az elszenvedő fizikumát. Az e célra használt rövid nyelű ostor (flagrum, flagellum) fonott bőrszíjaira vasból vagy ólomból készült golyókat, esetenként éles csontdarabokat is fűztek. A lemeztelenített áldozatot egy oszlophoz kötözték, majd többnyire két katona (lictor) zúdította a hátra, a fartájékra és a lábakra a csapásokat szitkozódásokkal és gunyoros megjegyzésekkel kísérve. Az ütések erőssége esetenként ugyan eltérő volt, de előfordult, hogy a korbács ejtette zúzódások, az izmokig hatoló mély, metszett sebek okozta fájdalom és a nem csekély mértékű vérveszteség a sokkhoz közeli állapotba taszította az elítéltet.

A korbácsolást követően a kereszt vízszintes szárát (patibulum), melynek tömege akár az 50 kg-ot is meghaladhatta, az elítélt nyakszirtjén és vállain megtámasztva a hátára helyezték, két oldalán a szárakhoz kötözve ehhez feszítették ki a karokat is. Ezt követően indult a menet a városfalakon túlra, a megfeszítés helyére, élén egy, a kivégzést vezénylő századossal (centurio, exactor mortis), aki az elítélt nevét feltüntető és bűneit lajstromba vevő táblát (titulus) vitte, melyet aztán a kereszt tetejére szegeztek. (...) A katonák útközben biztosították a menet zavartalanságát, távol tartván a tettlegességtől sem visszariadó, gúnyolódó tömeget. A vesztőhelyen állt már a földbe ásva a kereszt függőleges szára (stipes). Az elítéltet először megfosztották ruháitól, ezek az ítéletet végrehajtókat illették meg. (...)

A szögelés mesterfogásai törvény írta elő, hogy az elítélt bor és mirrha keverékéből álló fájdalomcsillapító italt kapjon, mielőtt a földre vetve kezeit a patibulumhoz kötözték vagy - római szokás szerint - szegezték. Átlagosan 15 cm hosszú, legnagyobb keresztmetszeténél kb. 1 cm átmérőjű szegeket ütöttek át a csuklón, a kéztőcsontok és az alkarcsontok között. (...) Csiga vagy egyéb emelőszerkezet, például villás végű fabotok segítségével húzták fel a vízszintes szárat az arra rögzített áldozattal együtt, és illesztették a függőleges szár erre kialakított vájatába.

Ezt követően, hasonló módszerekkel, a térdben kissé meghajlított és enyhén oldalra fordított lábakat rögzítették a kereszthez egy lábtartóra (suppedaneum) helyezve, a lábtőcsontok és lábközépcsontok átdöfésével. A szögelés során nem érintettek fontos ereket, így ez a korbácsolással ellentétben nem okozott nagyobb vérveszteséget. A suppedaneum, azaz a lábtartó a szenvedések elnyújtását szolgálta, hiszen a test így nem csak a csuklókon függött, hanem a terhelés jórészt a lábakra hárult. Hasonló célokat szolgálhatott az ülőtámaszték (sedile) is. Végső mozzanatként a titulus került fel a keresztre.

3. A halál beállta akár néhány óra elteltével is bekövetkezhetett, de gyakran 3-4 napig tartó agónia várt az elítéltre. A szenvedés hosszát nyilvánvalóan meghatározta a fizikum, de például a korbácsolás mértéke is fontos tényező volt. A fő halálok a folyamatos vérvesztés és a megfelelő folyadékpótlás hiánya mellett a légzés nehezítettségében, zavarában keresendő. A kifeszített kezeken és vállakon függő test döntően a kilégzés folyamatában volt gátolt. A bordaközi izmok kifeszültek, így a felszínessé váló kilégzésben döntően csak a rekeszizom segédkezett. Az elégtelen gázcsere következtében a vér szaturációja (a vörösvérsejtekben tárolt oxigénszállító haemoglobin molekulák oxigéntelítettsége) csökkent, a széndioxid koncentrációja megemelkedett. Ez tompultsághoz vezetett, egyidejű izomgörcsök kialakulását eredményezte. Az áldozat csak úgy tudott könnyíteni magán, ha lábaival a suppedaneumra támaszkodva csökkenteni próbálta a felső végtagokra nehezedő terhelést, ez azonban a kezek és lábak rögzítési pontjain szörnyű fájdalmat okozott. További kellemetlenséget jelenthettek a friss sebekre gyűlő rovarok, madarak is.

A halál oka a keringés összeomlása és fulladás volt. Siettetni lehetett azonban ezt a lábszárak térd alatti összetörésével (crucifragium), ekkor ugyanis nem volt többé már lehetőség arra, hogy a lábak támasztékul szolgáljanak, így az áldozat rövidesen megfulladt. (...) Olykor a kereszt tövében rakott tűz füstjének belélegzése okozta a fulladásos halált. Minthogy az ítélet szerint a megfeszítést senki sem élhette túl, ezért meg kellett győződni a halál biztos beálltáról. Ilyenkor a római őrök valamelyike egy dárdával a mellkas jobb oldalán a szívig hatoló sebet ejtett. (...) A hozzátartozók halottukat csak ezt követően vehették le a keresztről és temethették el. Egyes esetekben a szigorú ítélet, hogy az elítéltre még nagyobb szégyen háruljon, megtiltotta a holttest eltávolítását, így az a kereszten indult bomlásnak.

4. A keresztre feszítés története azonban nem zárult le az ókorban. A XVI. századi Japánban szintén hasonló módon végeztek ki európai misszionáriusokat, akik térítő szándékkal vetődtek arra. A japánok a kivégzésnek ezt a módját egészen a XX. századig gyakorolták. Napjainkban is előfordul, hogy vallási érzelmektől áthatva, ha ugyan nem is halálos kimenetellel, de egyesek így kívánják átélni Krisztus szenvedéseit. A Fülöp-szigeteken vált a Nagypéntekek elmaradhatatlan tradíciójává, hogy hívők tucatjai próbálják átélni keresztre szegezve a Messiás gyötrelmeit.

(National Geographic)