"Jobb nem vagyok, mint annyi sok más, / egy beteg kornak dalosa. / Vergődöm az ellentétek közt, / De irányt nem lelek soha. / Magas, dicső eszmék hevítnek, / De elkap a tömegek árja: / Bennem van a kornak erénye / S bennem van minden léhasága..... / De néha, lázas éjszakákon / Lehull előttem a lepel, / Eszembe jut, hány édes álmot, / Hány ideált temettem el; / Reám szakad lelket zaklatva / Egy eltévesztett élet vádja - ...S egy-egy megtisztult dalba ömlik / Lelkem felújult ifjúsága..." - vallotta "Jobb nem vagyok" című versében Ady Endre.
A verseket éppen azért is szeretem, mert rögzítenek valamit, ami olykor bennünk is megfogalmazódik. Egy érzés, egy lelket-mutató mély gondolat, amelyet én is éreztem, én is gondoltam már. Csak sohasem tudnám ennyire egyszerűen megfogalmazni. Valahogy így talált bennem visszhangra ez az Ady vers.
A költő rátalált valami mélyen emberire. Valamire, ami vallomásszerűen - egykor - az én szívemből is felfakadt. Mert az elveszett ember vallomása ez, aki keresi a kiutat, szeretne valami biztosra találni, ahol megkapaszkodhat. Az emberről szól ez a vers - rólunk -, akik vergődnek a maguk kettős világában - a dicső eszmék és az aljas emberi ösztönök világában - "de irányt nem lelnek soha".
Vannak pillanatok, őszinte és igaz pillanatok, amikor mindez "rászakad" az emberre, és "Az elveszett életünk vádja" megszólal, és hangja kitör lelkünk legmélyéből, ahogyan Adynál is. És nem mindig ömlik "megtisztult dalba", hanem feloldatlan marad.
Pedig ezekben az őszinte pillanatokban nagyon közel van hozzánk Isten, aki keres és vár, hogy megtaláljon. De mi félünk az Istentől. Félünk rábízni önmagunkat. Mert nem ismerjük Őt annak, aki és amilyen. Így pedig marad az a titkos és belső marcangolás. Isten nélkül csak (ön)vádak vannak, de a feloldás elmarad.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése