Újra itthon. Bevallom, talán sohasem örültem ennyire annak, hogy újra magyar földön lehetek. Amikor tegnap, magyar idő szerint, 15:30 órakor átléptük a román-magyar határt, az valami felemelő érzés volt.
Persze jogos a kérdés: miért éreztünk így. Hát, elétek tárom mindazt, ami ezen az úton történt velünk. A történet szól bajról és kiszolgáltatottságról, de szól önzetlenségről és barátságról is. Mindezek előtt azonban legfőképpen Isten mérhetetlen szeretetéről tanított bennünket.
A történet úgy indult, hogy meghívást kaptunk nagybányai testvérgyülekezetünktől. Mi örömmel indultunk útnak, mert mindig szép emlékekkel tértünk haza Erdélyből. Szatmárig nem volt semmi gondunk.
Egészen addig a kereszteződésig. Körbenéztem, és miután úgy láttam, hogy mehetek, elindultam. Már-már átértem, amikor egy nagy csattanás. Mi pedig csak pörgünk, majd megállunk az út túloldalán. Iszonyatosan gyorsan történtek a dolgok. Felnéztem, és csak annyit láttam, hogy egy Mercédesz megáll egy pillanatra, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan eltűnik. Oldalra néztem, és csak annyit láttam, hogy a feleségem fogja a fejét. Élünk. Semmi bajunk sincs. Karcolások nélkül megúsztuk. Isten kezében vagyunk.
Az első percek ijedtsége és sokkja után, próbáltam kiszállni az autóból, de az ajtó nem nyílik. Végül néhány kétes kinézetű ember segítségünkre siet. Még magyarul is beszélnek. Felvilágosítanak, hogy hívjam a 112-t, a nemzetközi hívószámot, mert a rendőrség ugyan ki nem jön. Nincs miért. Nem halt meg semmi. Hamarosan azt is megtudom, hogy a román törvények szerint a másik lesz a hibás, mert elhagyta a helyszínt. Azonnal menjek be a rendőrségre.
Én ott állok. Kavarognak a gondolataim. Egy szót sem beszélek románul. Sötét van. Azt sem tudom, hogy az autó megy-e vagy sem. Az oldala összetörve, a bal hátsó kerék bedőlve... Rám zuhant az, hogy itt vagyok egy idegen országban, nem beszélem a nyelvet, nem tudok intézkedni, nem tudom megvédeni magunkat...
A felhívtam a nagybányai lelkész barátunkat, aki azonnal autóba ült, és elindult, hogy segítségünkre legyen... Folytatása következik...
Persze jogos a kérdés: miért éreztünk így. Hát, elétek tárom mindazt, ami ezen az úton történt velünk. A történet szól bajról és kiszolgáltatottságról, de szól önzetlenségről és barátságról is. Mindezek előtt azonban legfőképpen Isten mérhetetlen szeretetéről tanított bennünket.
A történet úgy indult, hogy meghívást kaptunk nagybányai testvérgyülekezetünktől. Mi örömmel indultunk útnak, mert mindig szép emlékekkel tértünk haza Erdélyből. Szatmárig nem volt semmi gondunk.
Egészen addig a kereszteződésig. Körbenéztem, és miután úgy láttam, hogy mehetek, elindultam. Már-már átértem, amikor egy nagy csattanás. Mi pedig csak pörgünk, majd megállunk az út túloldalán. Iszonyatosan gyorsan történtek a dolgok. Felnéztem, és csak annyit láttam, hogy egy Mercédesz megáll egy pillanatra, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan eltűnik. Oldalra néztem, és csak annyit láttam, hogy a feleségem fogja a fejét. Élünk. Semmi bajunk sincs. Karcolások nélkül megúsztuk. Isten kezében vagyunk.
Az első percek ijedtsége és sokkja után, próbáltam kiszállni az autóból, de az ajtó nem nyílik. Végül néhány kétes kinézetű ember segítségünkre siet. Még magyarul is beszélnek. Felvilágosítanak, hogy hívjam a 112-t, a nemzetközi hívószámot, mert a rendőrség ugyan ki nem jön. Nincs miért. Nem halt meg semmi. Hamarosan azt is megtudom, hogy a román törvények szerint a másik lesz a hibás, mert elhagyta a helyszínt. Azonnal menjek be a rendőrségre.
Én ott állok. Kavarognak a gondolataim. Egy szót sem beszélek románul. Sötét van. Azt sem tudom, hogy az autó megy-e vagy sem. Az oldala összetörve, a bal hátsó kerék bedőlve... Rám zuhant az, hogy itt vagyok egy idegen országban, nem beszélem a nyelvet, nem tudok intézkedni, nem tudom megvédeni magunkat...
A felhívtam a nagybányai lelkész barátunkat, aki azonnal autóba ült, és elindult, hogy segítségünkre legyen... Folytatása következik...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése