2009. december 15.

Búcsú a kutyámtól

Ma délelőtt, csak Isten tudja miért, elpusztult Foltos kutyánk. Nem volt még öreg, már ha a 10 kutyaév, amely 70 emberi év, még fiatalnak számít. De Isten másként döntött felőle is.
Szerettem őt. S most furcsa lesz, hogy üres a háza, nem ugatja tele a kertet, és nem rohan majd fark csóválva hozzám. Furcsa lesz az is, hogy nem keni össze az ünneplő ruhámat. Mert a papi fekete mindig is nehezen viselte kutyánk örömét. Csak olyan nagyon csönd lett a kertben...
S persze talán megmosolyogni való, hogy egy kutyára emlékezem. Míg más ember szeretteit siratja ugyanebben a pillanatban. De Folt mégis életem fontos része volt. Jászberénybe kerülésemkor kaptam. Ha jól emlékszem egy hónappal születése után. Még most is tisztán emlékszem arra a pöttömnyi dagi csöppségre, aki csak a mellkasomon tudott elaludni, mert félt és mert hiányzott az anyja. Emlékszem, hogy trappolt át kamaszként a frissen felásott virágoskerten, és emlékszem, hogy tépett ki minden frissen elültetett virágot. Emlékszem, amikor majdnem autó elé futott, és arra is, amikor egész éjszaka kerestem Jászberényben, mert elszökött. És emlékszem arra, amikor megtépázva ott állt a kapu előtt, és boldogan ugrott nekem, hogy ezután is beengedem.
Sok emlékem van róla. Sok vidám, és néhány bosszús emlék. De ezek ellenére mégis hiányzik. Sok mindenre megtanított. A ragaszkodásra, a hűségre, a szeretetre, amelyet Isten olyan mélyen kódolt bele ezeknek a kisállatoknak a szívébe.
Tudom, hogy csak kutya volt. De a derekabbik fajtából! 10 évet szolgált, 10 évig rohant felé, boldogan ha hazaértem. Több volt, mint egy blogbejegyzés. De legalább ennyit megérdemel.
Megjegyzés küldése