Ha jól emlékszem, akkor az első szabadon választott parlament szavazott arról, hogy november 1-e, a Mindenszentek, munkaszüneti nap legyen. Mi reformátusok azt szerettük volna, ha a Mennybemenetel ünnepe lett volna e nap helyett ünneppé, de nem lett. Leszavazták. Pedig a világ más szegletében az az ünnep. Sokkal inkább keresztyén és biblikus, mint mindenszentek és a halottak napja.
Egyébként is sok bajom van ezzel a halottak napjával. Legalábbis azzal az őrülettel és üzlettel, amivé vált. Ahogy a "hasi-tasis" reklámember mondaná, ha mondaná: "Nagy pénz van benne!". Hát igen, tényleg...
Nekem, Istenben bízó embernek, mást jelent az emlékezés. Én másként szeretnék emlékezni azokra, akiktől rövid életem során búcsúzni kényszerültem. Engem irritál ez a zaj, a tumultus, a tülekedés. Zavarnak a giccses mécsesek, az öklömnyi nagyságú virágfejek, a borzalom-koszorúk, és az is, hogy a legtöbben egy napba sűrítik az emlékezést. Mindig arra gondolok, látva a sok rohanó, tülekedő emlékezőt, hogy vajon ebben mennyi a képmutatás?
Nekem az emlékezés mást jelent. Nem gyászt, hanem hálát Isten felé azokért, akik által formálta az életemet. Az édesapámért, aki bizonyára örülne annak, akivé lehettem. A nagymamáért, a szomszéd néniért, aki Pesten mellettünk lakott. A gyülekezetünkben eltemetett kedves emberekért, akik mindig hiányozni fognak. Tisztelettel és szeretettel emlékezem rájuk, és az emlékezéshez nem kell nagy felhajtás. Nem akarok senkinek sem demonstrálni. Nem kell hozzá tömérdek virág, gagyi mécses. Inkább csend és imádság. De nem az elhunytakért imádkozom, mert az ő életük már lezárult. Inkább hálát adok értük, és igyekszem továbbvinni azt, amit tőlük és rajtuk keresztül tanultam.
Másrészt: számomra az élet, amelyet nagyon szeretek, mégis csak előszobája valami sokkal szebbnek, jobbnak és tökéletesebbnek, amelyet Isten készített el az Őt szeretőknek.
Egyébként is sok bajom van ezzel a halottak napjával. Legalábbis azzal az őrülettel és üzlettel, amivé vált. Ahogy a "hasi-tasis" reklámember mondaná, ha mondaná: "Nagy pénz van benne!". Hát igen, tényleg...
Nekem, Istenben bízó embernek, mást jelent az emlékezés. Én másként szeretnék emlékezni azokra, akiktől rövid életem során búcsúzni kényszerültem. Engem irritál ez a zaj, a tumultus, a tülekedés. Zavarnak a giccses mécsesek, az öklömnyi nagyságú virágfejek, a borzalom-koszorúk, és az is, hogy a legtöbben egy napba sűrítik az emlékezést. Mindig arra gondolok, látva a sok rohanó, tülekedő emlékezőt, hogy vajon ebben mennyi a képmutatás?
Nekem az emlékezés mást jelent. Nem gyászt, hanem hálát Isten felé azokért, akik által formálta az életemet. Az édesapámért, aki bizonyára örülne annak, akivé lehettem. A nagymamáért, a szomszéd néniért, aki Pesten mellettünk lakott. A gyülekezetünkben eltemetett kedves emberekért, akik mindig hiányozni fognak. Tisztelettel és szeretettel emlékezem rájuk, és az emlékezéshez nem kell nagy felhajtás. Nem akarok senkinek sem demonstrálni. Nem kell hozzá tömérdek virág, gagyi mécses. Inkább csend és imádság. De nem az elhunytakért imádkozom, mert az ő életük már lezárult. Inkább hálát adok értük, és igyekszem továbbvinni azt, amit tőlük és rajtuk keresztül tanultam.
Másrészt: számomra az élet, amelyet nagyon szeretek, mégis csak előszobája valami sokkal szebbnek, jobbnak és tökéletesebbnek, amelyet Isten készített el az Őt szeretőknek.
