Egyik nagyon kedves Barátom hívta fel a figyelmemet arra, hogy tegnap - augusztus 30-án - volt Reményik Sándor erdélyi költő születésének 125. évfordulója. Szeretem Reményiket, mert ő is a lélek-költője, ha lehet ezt írnom róla. Mély, tépelődő, nagyon személyes hangvételű versei, nemcsak lelkének leképeződései, hanem egyben korrajzok is: a Trianon utáni erdélyi magyar ember érzéseiről és világáról.
Ma az iskolánk évkezdő nevelőtestületi értekezletének elején, amely mindig egy-egy igei gondolattal, lelki útravalóval kezdődik, most beleszőttem két Reményik verset a mondandómba. Ezt az áhitatot osztom meg most veletek!
Reményik Sándor:
ÉRDEMES?
ÉRDEMES?
Irodalom? Világirodalom?
Himalája. – Ez a vers ha megél,
Egy porszem lesz, – vagy az sem lesz talán,
–
Mit táncoltat a szél.
S ha netalántán a hegyekre fújja:
Ugyan micsoda súly egy porszem súlya?
Mindegy. Megírtam.
És azzal fekszem le ma éjszakára:
Megnőtt egy porszemmel a Himalája.
Tanítóként, lelkipásztorként ott munkál a lelkem mélyén az az érzés, hogy hozzá akarok tenni valamit a világhoz. Nyomot akarok hagyni mások lelkében. Nem a magam nyomát, de egy kicsit azt is. De mi az én életem? Nem több, mint porszem. Mi az, amit én hozzá tehetek a világhoz? Nem több, mint porszem. S abban a nagy-nagy ellenszélben, ami élek - élünk -, ahol egész más erők mozgatják és viszik előre az emberek többségét, a költővel együtt én is kérdezem: érdemes?
Azután megszólal bennem valami más. Tudsz-e másként tenni? Tudsz-e úgy élni, csak magadnak, lemondva arról, hogy másoknak adjál? S rádöbbenek arra, hogy elnyomhatom magamban az (ön)átadás vágyát, de meg nem tagadhatom. Jeremiás próféta szavaival ostromlom az eget: „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam, és legyőztél! Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az Úr igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam. (…) De az Úr velem van, mint egy erős vitéz.” - És így már nem lehet kérdés: "Érdemes!"
Reményik Sándor
KÉTFÉLE FÁJDALOM
Én nem bánom a pöröly zuhanását,
Ha reá, mint a gránit, felelek,
Úgy felelek, hogy szikrákat vetek,
Szikrákat, mik lelkemből az égig
Szökkennek - és aztán ottmaradnak,
Elmúlhatatlan fényű csillagoknak.
Én nem rettegek kegyetlen kezétől
A megtermékenyítő fájdalomnak.
Én nem félek a széthulló világtól,
Amíg a lelkem erős sziklafészek,
Én csak széthulló önmagamtól félek.
Attól, hogy sorsom kérdéseire
Nem csendül bennem méltó felelet.
A terméketlen fájdalomnak kelyhe
Múljék el tőlem Uram, ha lehet.
Reményik széthulló világról beszélt Trianon után. Mi egy széthulló világban létezünk porszemként a a migráció áradatában, és kérdezzük aggódva: mi marad a világunkból? Nem kérdés: átalakul, megváltozik. Mi lehet jó válasz széthulló és átalakuló világunkban? S közben rácsodálkozom Reményik félelmére. Mitől félt a költő? Saját maga széthullásától. Attól, hogy sorsa kérdéseire nem csendül benne méltó felelet. Félt a terméketlen fájdalomtól. Mert van termékeny fájdalom is, amely inspirál, gazdagít. A terméketlen az önfeladó elkeseredés. A minden-mindegy élet. Ahol a cél nem az adni önmagamból, hanem a fennmaradni akárhogyan. Fájdalmak között lehetek termékeny. Így érdemes akár még porszemnek is lenni. De terméketlenül, mindent feladva, még önmagam is... Érdemes?
Jeremiás a maga széthulló világában egy valamibe volt képes kapaszkodni: „De az Úr velem van, mint egy erős vitéz.”
Mi vajon mibe kapaszkodunk? Mi az, ami erős annyira, hogy megtart ebben a változó világban? A Sunset Limited című filmben a Fekete kérdezi ezt a Fehértől, aki lemondott már az életről és csak a halált látja egyetlen megoldásként: „Mi az, ami képes a peronon tartani a lábunkat, amikor száznegyvennel átrobog az állomáson a Sunset Limited?” Tényleg: mi az, ami a te lábadat a peronon tartja?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése