2013. május 23.

Kancsendzönga

A hegy, amely beírta nevét az életünkbe. Két ember, akiket nem ismertünk, mégis ha meghalljuk a nevüket, mindannyian érzünk valami mély szomorúságot.  

Erőss Zsoltnak és Kiss Péternek hétfőn (05.20-án) sikerült feljutnia a Nepál és India határán található, 8586 méteres Kancsendzönga csúcsára. De szerda óta (05.22-e) óta nem hallani, nem tudni róluk semmit. Keresték és keresik őket, de nem találják. Vizük elfogyott, élelmük sincsen, 8000 méter fölött olyan ritka a belélegezhető levegő, hogy a szervezet lassan feléli a tartalékait, és akkor nem beszéltünk még a - 30 fokos hidegről.

Távol áll tőlem, hogy ebben a helyzetben bármi bántót írjak. Vannak pillanatok és helyzetek, amikor nem szabad szólni. Inkább hallgatni kell. Nem szeretnék könnyelmű ítéletet sem mondani emberi életek felett. Egyébként is, akik ismerték Erőss Zsoltot, hősnek tartották és nagyon tisztelték. Emberfeletti teljesítmények állnak mögötte. S bevallom, én ennyit tehettem értük, imádkoztam, mert tudom Istennek semmi sem lehetetlen.

De lelkipásztorként mégsem hagy nyugodni egy gondolat. Vajon ha a két magyar már nem él, hogyan néznek vissza az életükre? Vajon Isten előtt állva, egészen másként nézve a földi életet, csúcsokat, dicsőséget, havat, serpákat, emberfeletti küzdelmeket, miként értéklik azt, amiért az életüket adták. - Írom ezt úgy, hogy még én is reménykedem, hátha élnek még.

Azután elkalandozik a gondolatom róluk, és arra gondolok, hogy mi az, amire érdemes feltenni az életünket, amiért érdemes az életünket adnunk, aminél nincsen drágább ajándékunk e világon? Nem visszaélve, de élve a pillanattal, ezen is el kell(ene) gondolkoznunk mindannyiunknak, miközben szomorúan nézzük a két fiatal magyar hegymászó fényképét.

Miért érdemes élni, és miért érdemes meghalni? Nem tudom miért van így, de a halál közelében mindig az életről gondolkodom. S most halkan csak annyit kérdezek, keserűen fájó szívvel: ti tudjátok azt, hogy miért érdemes élni, és miért érdemes meghalni, elégni?

Megjegyzés küldése