Hymnusz 1.

Vörösmarty Mihály Szózatának Egressy Béni által történt eredményes megzenésítése (1843) után, Bartay Andrásnak, a pesti Nemzeti Színház igazgatójának támadt az az ötlete, hogy az osztrákok "Gott erhalteja", vagy a britek "God save the Kingje" példájára a magyaroknak is legyen néphimnusza. A pályázatot Garay János lapjának, a "Regélő Pesti Divatlapnak" a 1844. március 3-i számában hirdette meg: „...ez évben 20 arany pálya díjt tűz ki a' legjobb népmelódiáért - Kölcsey Ferencz koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve... Beküldésének határnapja 1844. május 1ső napja..." Az új nemzeti himnusznak tehát nem csupán szépnek, zeneileg értékesnek, hanem a tömegek által is könnyen énekelhetőnek kell lennie.

A zsűri 1844. június 15-én hozta meg döntését a jeligével beküldött, anonim pályázatokról. A nyertes az előző évben bemutatott Hunyadi László című opera szerzőjének, Erkel Ferencnek (1810-93) az alkotása volt. Erkel műve mellett hat pályamű kapott dicséretet, – többek közt a Szózat sikeres megzenésítésével korábban első díjat nyert Egressy Béni is.

A Himnusz eredetileg egyébként nem is volt olyan szomorú darab, mint ahogy ma ismerjük. Még 100 évvel ezelőtt is jóval gyorsabb, majdhogynem mulatós ritmusú volt, a húszas években kezdett el lelassulni, nyilván nem véletlenül a történelmi tragédiákat követően.

Négy évtizeddel később Erkel Ferenc egyszer elbeszélte Gárdonyi Gézának a Himnusz megzenésítésének történetét. 

- Én nem pályáztam. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utcán a lakása előtt Bartay. Felhív, és azt mondja odafenn: 

- Írtál - e Himnuszt? 

- Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki effélékben kedve telik. 

- Hát ő megírta már? 

- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap lejár a pályázat. 

- És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság? 

- Micsoda szándékosság? 

- Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni. 

- De ha nem is akarok. 

- Kell. Nem érted, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyakról szól... hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt. 

Ezt mondta - folytatta Erkel - s ezzel betuszkolt engem egy mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget. 

- Csináld meg rögtön! 

- De bátyám, hova gondol!? Nem szivarsodrás az, hogy csak rögtön... 

- Meg kell csinálni! 

- Nem lehet. Késő már! 

Felelet helyett Bartay egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam: Alászolgája! - Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is lehetne ezt a Himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első tanítómesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: "Fiam, amikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe." És ott, a szoba csöndességében, megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé megvan a Himnusz, amint ma ismeri. 

Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom. Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség... Elkezdjük... A közönség figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyimre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolás annyira eltöltött, hogy az első zenekari átiratban is harangszóval kezdtem. Ez már előre hatott. Az addigi dallamok mindenféle csiricsári nóták; semmi mély érzés; semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerevednek. A szemek megtelnek könnyel. És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat. Az enyim lett a dicsőség. 

Mindez 1844. július 2-án történt a Nemzeti Színházban. A bemutató alkalmából így írtak róla a Honderű című lapban: "...Most csak az van hátra, hogy Erkelünk' gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vivandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik...” - Ez az óhajtás azután gyorsan teljesült...