Gondolatok a Rousseau-évforduló kapcsán...

Érdekes cikket olvastam tegnap éjszaka az evangélikus hírportálon. A cikk az idén 300 éve, 1712. június 28-án, született, Jean-Jacques Rousseau-ról szólt. Arról a különös lelki vándorútról, amely a genfi református családból származó férfit, először visszavitt a római katolikus egyházba, majd ismét vissza a reformátusok közé. Mivel a cikk nagyon tanulságos és elgondolkoztató, úgy vélem, hogy ha nem is teljesen és ugyanúgy, de főbb vonalaiban megosztom veletek.

"Családja Genf városában a középosztályhoz tartozott, demokratikus hagyományokkal. És hát Svájcban lehetett volna apjának más foglalkozása, mint az órásmesterség? De a zene is érdekelte. Később így írt apjáról: „A genfi órásmester mindenhez értett, mindenhez hozzá tudott szólni. A párizsi órások csak a vekkerekről tudtak beszélni”. Édesanyja, Suzanne Bernard kálvinista prédikátor leánya volt. Anyai nagybátyja, Abraham Bernard kálvinista lelkész lett, Genf mellett szolgált. Olyan nagy hatással volt a fiatal Jean-Jacques-ra mély értelmű igehirdetéseivel, hogy egy ideig maga is arról álmodozott, lelkész lesz."

Élete, ahogyan oly sok egykor lelkésznek készülő fiatalnak, egy tragikus fordulatot vett. A fiatal férfi életében feltűnt a végzetasszonya:

"16 éves, amikor találkozik a protestáns hátterű, de könnyelmű és ármányos nemes úrhölggyel, az akkor 29 éves Francoise-Louise de Warens-szel, akit Piemont királya pénzelt. Az volt a feladata, hogy protestánsokat katolikus hitre térítsen. Ő küldte a 16 éves, lángoló lelkű (s a "nemes hölgybe" fülig szerelmes) ifjút Torinóba, ahol lezárult áttérése a római katolikus egyházba."

Egy ideig együtt élt ezzel az erkölcstelen asszonnyal, és életvitelük okán, leghevesebben az ember totális romlottságáról szóló bibliai tant, a református reformáció egyik legradikálisabb igazságát tagadták. Helyette inkább a katolikus bűnbocsánathoz, az általános feloldozás tanához és gyakorlatához menekültek.

Nem tudni miért, de 1754-ben a 42 éves Rousseau elhatározza, hogy visszatér Genfbe. Ennek azonban az az ára, hogy ha újra genfi polgár akar lenni, akkor vissza kell térnie a református hitre. Nos, hogy mennyire lehetett őszinte ez az "áttérés", és mennyire inkább csupán formalitásról van szó, nem tudjuk. Mindenesetre nem ő volt és lesz az egyetlen a történelemben, aki érdekből "hitet" váltott. - Persze a hit nem olyan, mint az alsónadrág, amelyet váltogatni lehet.

A genfi gondolkodás mód azonban mégis csak hatással lehetett rá, mert...

"... amikor a morális reformkérdésekkel foglalkozott, s többször hivatkozott Kálvinra, akit korszakos vallásfilozófusnak tartott. A vallási tolerancia gondolatai érződnek Émile című művében. A Társadalmi szerződésben pedig egyenesen azt tételezi, hogy a jó polgárok azok, akik Jézus követői. Fontosnak tartotta a vallást, az emberek vallásos kötődését, de viszolygott a kálvinizmus erőteljes tanításától az eredendő bűnről." 

A megtérni nem akaró szív mindig talál kifogást arra, hogy miért nem akar megtérni. S érdekes, hogy leginkább az zavarja a Biblia tanításában, és leginkább azt kritizálja, amely saját bűnére világít rá, és amelyből megtérésre hívná általa Isten.

Érdekes az is, hogy korának hitbeli meggyőződésével ellentétben, amely a deista volt - e hit szerint Isten személytelen alkotója a világmindenségnek, amit hatalmas gépként kezel, irányít (l. még Madách: Ember tragédiája!) - Rousseau hitt egy személyes Isten létezésében, akit jónak tartott, és úgy gondolta, hogy egy jó Isten csak jó embert teremthetett. Ő is, mint oly sokan, azonban nem akartak tudomást venni arról, hogy az embert Isten bár valóban tökéletesen jónak teremtett,  Istennel tudatosan szembefordulva, elveszítette azt a tökéletességét, amely az Édenben jellemezte. S bár az elveszett ember is annyi szép és nemes dologra képes, de ha nem fogadja el totális elveszettségét, akkor a totális szabadulás, a megváltást sem tudja megragadni. Azok tehát, akik rendíthetetlenül hisznek az ember jóságában, vagy megjavíthatóságában, azok egyszerűen csak homokba dugják a fejüket, és elveszítik, eljátsszák a szabadulás lehetőségét!

"Genf református-kálvini örökségéből legalább négy vonás ismerhető fel Rousseau életművében: a törvény és a társadalmi szerződés értelmezése, ami kálvini. A teremtés harmóniáját vallásos érzülettel, már szinte áhítattal fogta fel és fogalmazta meg. Kálvinhoz hasonlóan a természetben Isten dicsőségének a színpadát fedezte fel. (...)A korszellem és a társadalmi konvenciók kritikájában is a kálvini biblikusság hatása érződik. Bár sokszor élesen bírálta az egyházat, de ezzel együtt kötődött is hozzá. Jól mutatja ezt, hogy vallomásaiban nagy hálával emlékezik vissza gyermek-, és ifjúkora egyház élményeire. Párizsban éveken át református istentiszteletre járt. A Bibliát is gyakran elővette. Nagyra értékelte a természet mellett az evangéliumokat."

Az ember hite és meggyőződése átviláglik azon, amit ír, gondol, mond, de legfőképpen azon, ahogyan él. Rousseau-t talán azok csoportjához sorolnám, és talán ezzel nem lövök nagyon mellé, akik a "maguk módján hittek és hisznek". Ezek az emberek nem fogadják el Isten igazságaiból csak azt, amelyet össze tudnak egyeztetni azzal, amit ők gondolnak és képzelnek. S elutasítják azt, amit nem tudnak beleilleszteni elképzeléseik közé.

Pedig Isten újra és újra a magam tévedéseivel szembesít, amikor igazságát adja elém a Szentírásban, és ha nem akarok eltévedni, akkor az én álláspontomat kell felülbírálnom és elengednem, hogy az Ő akaratához igazítsam magamat. A kérdés tehát az, hogy kész vagyok-e harcolni önmagammal szemben? S ez a harc mindig a legnehezebb. Mert a saját hazugságaink mélyebben gyökereznek bennünk, mint azok, amelyekkel naponta találkozunk...

(Forrás: reformiert.info.ch, szöveg: dr. Békefy Lajos)