Miért jó, ha csalódunk Istenben?

Furcsa kérdés ez. Mert egyből vissza is kérdezhetnénk: "Miért? Jó, ha csalódunk benne? S ha csalódunk, akkor miben csalódunk tulajdonképpen? Nem az kép törik össze, amit valami, vagy valakiről kialakítottunk, miközben az a valami vagy valaki változatlanul az marad, aki volt?

Karl Rahner, római katolikus teológus szerint: „Amit az emberek 90%-a Istenen ért, hála Istennek, nem létezik.” – és ebben igazat is kell adnunk neki! Mert mindenkinek él valami a fejében arról, hogy milyen is Isten valójában. Sokak szerint Ő olyan, mint egy jóságos öregúr, aki már a hamut is mamunak mondja. Mások szerint Ő a nagy "játék-rontó", aki csak azoktól a dolgoktól akar megfosztani, ami a szívünknek kedves. Azután vannak olyanok, akik úgy tekintenek Istenre, mint egy jó esernyőre, vagy esőkabátra, akit elő lehet kapni a viharban, de jó idő esetén nincsen szükségünk rá. És vannak, akik tagadják létezését.

Amikor nagy ritkán találkozom ilyen emberekkel, akik egy része általában hisz a lóhere szerencsehozó erejében és a fekete macskában, akkor sokszor az jut az eszembe, hogy ha őserdei bennszülött nem is hiszi el az Eiffel torony létezését, attól a torony még köszöni szépen jól meg van. „Amikor egy vadember nem hisz többé fából készült istenében, ez nem azt jelenti, hogy Isten nem létezik, hanem csak azt, hogy az igazi Isten nem fából van.” - írta Tolsztoj, a híres orosz író.

Csalódásunk Istenben néha nem más, mint annak a képnek az összetörése, amit addig gondoltunk Istenről. És a bennünk élő kép a Teremtőről időnkét jó is, hogy összetörik, mert a szívünk nagy isten, azaz bálványgyártó!

Észre sem vesszük talán, hogy már régen nem mi igazodunk Isten terveihez, hanem Őt akarjuk a magunk terveihez szabni. Valahogy úgy, ahogyan Bertold Brecht írta a "Történetek Keuner úrról" című művében: – „Mit tesz Ön, ha szeret egy embert?” - kérdezték K. urat. - „Tervezetet készítek róla, és gondoskodok arról, hogy hasonlóvá váljék hozzá.” – felelte K. úr. „Kicsoda? A tervezet?” – „Nem! Az ember!” – Istennel szeretnénk a saját képünkre formálni, ahelyett, hogy mi formálódnánk úgy, ahogyan Ő akarja.

De honnan bennünk ez az arrogancia? Miért próbálkozunk szüntelenül a lehetetlennel? Ennek csupán egy oka van, hogy ne legyen kényelmetlen, hogy ne zavarjon bennünket. Mert valahol mélyen a szívünkbe van írva az, hogy vannak dolgok, vannak utak, amelyekre jobb lenne nem elindulni. S ha már megtettük őket, ha már elindultunk rajtuk, akkor valahogy igazolni kell azok helyességét. S kicsoda az, aki szereti, ha állandóan figyelmeztetik arra, hogy valamit nem jól csinál?!

Azonban szükségünk egyfajta képre Istenről, mert véges értelmünknek valamiképpen meg kell „fognia” Őt, a Végtelent. Csak ne felejtsük azt, hogy sohasem tudjuk Őt pontosan „meghatározni”! Olyan ez, mintha egy mai számítógépes játékprogramot megpróbálnánk elindítani egy ősrégi számítógépen… már azzal is gondunk lenne, hogy nem tudnánk telepíteni… kompatibilitási hiba! Isten Isten, mi pedig emberek vagyunk. Legyünk annyira alázatosak, hogy ezt elfogadjuk! De ha igazán szeretnénk őt megismerni, akkor nem rejtőzik el előlünk!