Volt egyszer egy ember, olyan, mint ezer más. Ennek az embernek sem volt semmire ideje. Amikor a munkahelyén megszólalt a telefon, naponta legalább tízszer kijelentette: "Sajnálom, de pillanatnyilag nincs időm."
Amikor hazaért, a gyerekei elé szaladtak, amitől ideges lett: "Jaj, most hagyjatok békén, bármennyire is szeretnék, nincs időm veletek játszani."
Felesége szépen megterített reggelire, hogy legalább egy pillanatra együtt lehessen a férjével, de emberünknek erre sem volt ideje. A munkaidő előtt még halaszthatatlanul el kellett intéznie valamit a városban. Nem volt ideje, hogy a feleségével békésen megigyon egy csésze kávét.
Mindent egyszerre akart elintézni. Felesége csak óvatosan merte megkérdezni: "Eljössz velünk vasárnap a templomba?" Emberünk megijedt: "Minek kérdezel ilyeneket? Tudod, hogy nincs ilyesmire most időm. És egyáltalán, templomba? Ne haragudj, de ez tényleg csak az asszonyoknak és a kisgyerekeknek való."
Egy nap emberünk megint túlesett a borotválkozáson, a reggelin - a feleségét és a gyerekeit is elintézte -, gyorsan felugrott, és már rohant is. Mivel hatékony és gyors akart lenni, olyan sebesen vezetett, hogy összeütközött egy másik, talán épp olyan sietős kamionnal. Nagyon súlyos sérülésekkel szállították kórházba.
Hamar kiderült, hogy sérülései annyira súlyosak, hogy már nem lehet segíteni rajta. A férfinek már beszélni is alig volt ereje, suttogva kérte az ápolónőt, hogy szóljanak egy papnak, akivel beszélni szeretne. Ám mire a pap megérkezett, ő már nem élt. Nem maradt ideje Isten számára.
A történetet olvasva csak csóváljuk a fejüket. Milyen szörnyű ez az egész, és milyen ostoba is volt ez az ember, akinek végül minden ideje elfogyott. De vajon mi hányszor vagyunk az idő fogságában? Hányszor mondjuk, gondoljuk: "Most nincs időm!". S hányszor mondjuk ugyanezt Istennel kapcsolatban?
Talán nem késő még változtatni, hogy a fenti történet ne a mi történetünk legyen...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése