Megnyílni egymás felé...

E. E. Cummings

Egy honlapon bukkantam rá egy gondolatra, amely azonnal megfogott. Így szól: "Egyetlen pillantásod felnyithat engem, bár bezárkóztam magamba ökölbe szorított kézként: ahogy a tavasz titokzatosan és gyöngéden kinyitja az első rózsákat, úgy tárod fel a lelkem szirmait." [E. E. Cummings]

S bár e szavak egy szerelmes költői szívben születtek, mégis van bennük valami általánosan mindannyiunkra igaz. Valami, ami fájdalmasan rámutat emberi kapcsolataink felszínességére, tartalmatlanságára. Ha a költő szavait úgy forgatjuk vissza, mint a filmet, abban az állapotba jutunk, amelyben oly sokan élnek a világban. Mert a hétmilliárdból vajon van-e egy százalék, aki kiegyensúlyozott, boldog és értékes kapcsolatokban éli a mindennapjait? Megtippelni sem merem. 

Bezárkóztunk. Olyanok vagyunk, mint az ökölbe szorított kezek. Ki ezért, ki azért zárkózott magába. S nem lehet tudni, hogy önmagunkba zárkózott életünk vajon ütésre szorult "ökölbe", vagy a keserűség és a szenvedés zárta össze, vagy a dac, vagy... De az emberek már alig néznek egymás szemébe az utcán. Bezárkóztunk önmagunkba, és szenvedünk.

S talán éppen ezért nyílik meg egyetlen kedves pillantásra, mosolyra, biztató szemvillanásra a legtöbb vágyó lélek a buszon, a villamoson, a megállóban, a vonaton, az orvosi váróban. Megnyílik. Megnyílik? Néha. Ritkán. Alig. Elhalóan, hogy majd újra ökölbe záruljon az élete.

S lám, ez a vers, amely egy szerelmes költői szívből született, egyszerre bennem több lesz, mint szerelmes szavak! Imádság, amely ahhoz száll, aki egyedül képes felnyitni bezárkózott életünk, és feltárni a lelkünk szirmait! 

"Uram! Egyetlen pillantásod felnyithat engem, bár bezárkóztam magamba ökölbe szorított kézként: ahogy a tavasz titokzatosan és gyöngéden kinyitja az első rózsákat, úgy tárod fel a lelkem szirmait." Ámen! Így legyen!