Református liturgiai megújulás 1.

Egyházunkon belül elindult  református liturgiai "mozgalom", amely azt tűzte ki célul, hogy ajánlásokat tegyen egy új, korunknak jobban megfelelő liturgia kialakítására. Gondoltam, megosztom veletek ennek a munkának az összegzését, amelyet dr. Fekete Károly, lelkipásztor, teológiai tanár írt, aki ennek a munkának a vezetője:

Református istentiszteletünk hiányai és azok pótlása

Sokat beszélünk a reformáció áldásairól, ajándékairól, de nem szeretünk számot vetni reformátusságunk öröklött, felhalmozott deficitjeivel, és főleg nem merünk tenni az okozott veszteségek felszámolásáért, a hiányok pótlásáért. Talán kényelmességből, kialakult egy kétes tradicionalizmus, ami tudni vél valamit a református korok örökségéről, de a pontos, körültekintő és következetes vizsgálódáshoz már nincs ereje, pedig a nyilvánvaló tanulságok levonása nyomán lehetne olyan változtatásokat végrehajtani, amelyek újra kifényesítenék a vállalható, ápolásra méltó, tiszta tradíciót, és megteremtenék a lehetőségét a tradíció-hű folytatásnak, továbbfejlesztésnek.

Az ún. református tradicionalizmus megnyilvánulásának egyik figyelemre méltó területe az istentiszteleti rend kérdése. Itt mutatkozik meg a legszélesebb körben az az érzékenység, amely egyrészt a változtatásokra éles reakcióban tud kitörni („Hogy merné ezt bárki megváltoztatni, hiszen ezt már gyermekkorunkban is így csináltuk, így mondtuk!?”); másrészt itt adódik a legtöbb ötletszerű próbálkozás arra, hogy a tradicionalizmus eme bástyáját a „gyülekezet érdekében” önkényesen megtörje az „újító” lelkipásztor.

Az utóbbi évtizedek sok liturgiával kapcsolatos tevékenységet szültek, de manapság mégsem lehetünk elégedettek istentiszteleti rendünkkel. A liturgiai megújulás és az istentiszteletünk hiányaival kapcsolatos kérdések továbbra is jelen vannak, mindennapos gondot jelentenek.

1) A református tradicionalizmus istentiszteleti tehertételei

a) Csoda-deficit, amely hozzájárult a spirituális kiszikkadáshoz. A felvilágosodás utáni protestantizmus, a maga ésszerűsítő természetével csorbította a csoda-hitet, elvette a vallás vigasz-jellegét. A reformáció korában a Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelete még világosan megfogalmazta, hogy kicsoda a mi egyetlenegy vigasztalásunk életünkben és halálunkban, s a krisztológiai Szentháromságtant tükröző válaszában rámutatott arra a csoda-sorozatra, hogy Isten mit meg nem tett értünk, hogy tulajdonjogát kinyilvánítsa felettünk. A reformáció úgy mutatta be az Élő Istent, mint a csodálatos lehetőségek Urát és birtokosát, aki tetteivel segít felismerni övéinek, hogy az embernél hatalmasabb erőkkel szemben Isten nem kapitulál. Isten felette áll a földi-emberi törvényszerűségeknek. Így viselhető el az emberre nehezedő új és új veszélyeket hozó jövő.

A reformáció idejétől távolodó korszakok nagykorúvá tették a csodában hívő és a csodával együtt élő embert. A belopakodó racionalizmus megfosztotta a felnőttet attól a boldog képzeletvilágtól, amely a gyermek sajátja, s amely szerint nincs képtelenség, nincs érthetetlen, nincs lehetetlen, mert a csoda természetesen létezik. Az ésszerűsített istentisztelet és az ésszerűsített hit spirituális kiszikkadást eredményezett.

Ezért égetően szükséges a lelki töltést visszanyernie istentiszteleteinknek. (Folytatása következik)