Református liturgiai megújulás 2.

1/b) Visszanyesett művészet-igény, amely menlevelet adott az igénytelenségre. A lekopaszított református templom önmagában még nem lett alkalmasabb térré az áhítat felkeltésére. Nem süt mindegyikről, hogy ez egy különleges hely, amely azt sugallná, hogy ebből a szakrális térből a külső világ ki van rekesztve. Tisztelet a szép számú kivételt jelentő helyeknek, de még napjainkban is sok gyülekezetben mennyi minden taszít templomainkban, amelyek olykor hidegek, kényelmetlen padozatúak, giccsesen művirágosak vagy virág-nélküli színtelenségtől rideg-szürkék, áporodott levegőjűek, pormacskásak, elnémult vagy hiányosan-hamis orgonaszótól riasztóak. S készen van a mentegetőzés: „ennyire telik…”, „jó az, hiszen falun vagyunk…”.

A mennyei istentiszteletbe való bekapcsolódás földi helyszíne nem lehet akármilyen!

Az esztétikai igénytelenségre tilos ráhúzni a „mi puritán szemléletűek vagyunk” kifogást, mert az egyháztörténet puritán korszakában a nemes egyszerűség pompás templomokat, művészi orgonákat, igényes templombelsőket hagyott hátra. Ők még tudták: Isten igényességét éppen azzal szolgálják, ha mindent megtesznek az istentisztelet igényességéért.1 Ezt az oly értékes puritán szemléletet kár eltorzítva és csökevényesítve alkalmazni. Az egyszerűség nemhogy kizárja, hanem vonzza az igényességet.2

c) Rítusok nélküliség, amely medernélküliséget eredményezhet. A rítus az a fajta áhítat, melyet érzékszerveink együttes hatásában élünk át. A protestáns ember az Isten dicsőítése, a közös ima és ének mellett vallásos eligazításért kezdett járni a templomba. A XIX-XX. század fordulójára a templom osztályteremmé változott, s az istentisztelet a hasznos ismeretek elsajátításának helyévé. Valami megint elveszett az istentisztelet lényegéből, pedig az ember belső és legmélyebb szükséglete a transzcendencia átélése, a megkülönböztetés a hétköznapoktól, a mindennapoktól, a profántól.

Az istentisztelet átélése jelenti a különlegest, amely egyfajta kollektív ki- (vagy be-) kapcsolódás. Isten közelében, a közös áhítatban felülkerekedhetünk önmagunkon és szorongásainkon. A közös ima, ének, a szertartás, a látvány ünnepélyessége és szépsége együttesen idézik elő azt az áhítatot, amely ezeken keresztül elősegíti az egyéni, szubjektív beleélést is. A racionális indíttatású újabb kori református istentisztelet megfosztotta híveit az ilyen kollektív élménytől, amely megszabadít saját kételyeinktől.

Manfred Josuttis3 úgy foglalkozik a liturgia jelentőségével, hogy felhívja a rítusok fontosságára a figyelmet. M. Josuttis szerint az istentisztelet jelentősége abban van, hogy kivezet a társadalomból, s bevezet a Szentséges világába. Megállapítja, hogy a protestáns istentisztelet nagy hátránya, hogy túlságosan racionalista, pontosan szabályozott, semmi váratlan nem történhet benne. Előnye azonban, hogy nincs helye benne sem az Istennel szembeni mágiának, sem az emberekkel szembeni manipulációnak. Ugyanakkor a protestáns istentisztelet szimbolikusan szegény. Ezért fokozottan szükséges, hogy az üdvtörténet nagy fordulópontjaira emlékeztető egyházi év medrét még jobban felfedezzük, és tartalommal töltsük ki. Egy olyan korban, amikor összekeverednek a munkanapok és az ünnepek, amikor szétzilálódnak az ünnepi tartalmak, amikor strukturálatlan az idő, akkor még fontosabb kötelessége az istentiszteleti életnek, hogy őrizze és jelezze az idő strukturáltságát.