"Túl sok az az egy óra." - motyogott magában alkalmi ismerősöm. - "Nincs időm. Mennék - tudod - de igazából csak az az egy nap az, ami szabad."
S nekem már nincsen erőm vitatkozni vele. Pedig lenne mit mondanom arról, hogy miért lenne mégis fontos az az egy óra: az istentisztelet. Persze tudom, hogy az az egy óra, inkább három. A felkeléssel, elkészüléssel, az itt léttel, a hazamenetellel együtt. Túl sok ennyit szánni Istenre az életünkből. Három órát, és azt a néhány percet, amit naponta rágondolva töltünk. Isten is meg kell, hogy értse ezt.
Egész héten rohanunk, talán ingázunk, robotolunk. Szanaszét van a család, az életünk. Nincs időnk semmire. Nincsen időnk még az életünk perceit sem átgondolnunk. Nincs időnk egy jó könyvet a kezünkbe vennünk. Az a fránya munka, az az oka mindennek.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne akkor, ha nem fürdenénk, nem mosnánk arcot és fogat, ha nem ennénk, nem aludnánk, nem beszélgetnénk, nem ölelnénk egymást többé. Ha ezekre is azt mondanánk, hogy túl sok az az idő, amit ezekre fordítunk. Büdösen és mosdatlanul, sárga és lepedékes fogakkal, kiéhezve és alultápláltan, kialvatlanul és kedvetlenül, szenvedve a némaságtól, szeretethiánytól fuldokolva élnénk. Élnénk? Azt gondolom, hogy nem sokáig élnénk. Ha nem szánnánk a fent felsoroltakra időt, mert túl soknak tartanánk a rájuk szánt időt, akkor ebbe bizonyosan belehalnánk: testileg-lelkileg.
De Isten nélkül lehet élni. A lelkileg nem mosakodunk, ha lelkileg nem táplálkozunk, ha sohasem beszélgetünk Vele, és nem keressük a szeretetét... attól még lehet élni. Valahogy, valamilyen minőségben.
Vajon "a túl sok" mögött nem az áll inkább, hogy "nincsen szükségem rá". Ha szükségét érzem a fürdésnek, mert érzem a bűzömet, fürdök. Ha szükségét érzem a fogmosásnak, mert érzem saját szájszagom, fogat mosok. Ha érzem a éhséget és a szomjúságot, ösztönösen enni és inni fogok. Ha álmos vagyok, egy idő után ültömben is aludni fogok. A szeretethiányom van, akkor társat keresek, akit szerethetek és szeretni fog. Nem kell magyaráznom ezeket a dolgokat, mert automatikus jelzéseket küld a testem, amire automatikusan reagálni fogok. Miért gondolják sokan azt, hogy a lelkünk nem küld ilyen jelzéseket? Pedig a lelkünk éhesen és szomjasan Isten után kiált. De nekünk túl sok az az idő, amit a lelkünkkel lehetne, kellene törődnünk.
Nehogy túl késő legyen...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése