Egy könyvben olvastam a címben olvasható kifejezést, és nagyon megragadott. A kifejezéssel azt a állapotot akarta leírni az író, amikor az Istenben hívő ember mélységbe jut, kiált Istenhez, és úgy tűnik Isten hallgat, nem válaszol, nem siet segítéségére. A kétségbeesés pillanatai ezek, amikor az ember valami kézzelfogható után vágyik, vár valami csodát, amely a nyomorúság szomorúságát örömre változtatja.
Van ilyen helyzet, amikor az ember szeretné tapinthatónak érezni Istent, jelenlétét sokkal valóságosabbnak érezni, és szeretetét érzékelhetőbbé. De néha tényleg úgy tűnik, hogy Isten elrejtőzik, nem mutatja magát. Nem tesz azonnali csodát, nem változtatja meg az események sodrát, nem írja felül a történetünk.
Sokat gondolkozom azon, hogy miért van ez így. De nincsen jó válaszom a kérdésemre. Illetve a válaszaim, amelyeket "évtizedes" hívő életem alatt találtam/kaptam, annyira együgyűen egyszerű: minden helyzet Isten akaratából adódik, és mindent felhasznál arra, hogy formáljon engem. Rendben. Tudom, hogy így igaz. Hiszem. Bár a mélységben lévőnek, a próbák között élőnek, vajon könnyebb lesz ettől a választól bármi is?
Azt gondolom, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor csak a hit éjszakája van, és Isten is olyan távolinak és elérhetetlennek tűnik, amikor az ember a hit és hitetlenség határán vergődik tehetetlenül.
Úgy gondolom, hogy jó lenne megspórolni ezeket az "élményeket", de nem lehet. A tudatom mélyén sejtem, hogy szükségünk van rájuk. Szükségünk van erre az "elhagyatottságra", amely persze nem elhagyatottság, csak egy intenzív, és erős érzés, amely elhomályosítja Isten valóságát is. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy: "Hiszek Uram, mert ha nem hinnék, nem maradna semmim." Még jó, hogy hiszem azt is, hogy minden alagútnak vége lesz egyszer.
1 megjegyzés:
Ámen
Megjegyzés küldése