Ma reggel a helyi erősáramú szakközépiskola - a Liska - ünnepségén szólhattam, ökumenikus istentisztelet keretében. Az iskola a napokban lett 50 éves, és ez alkalomból gondolták úgy a szervezők, hogy hálaadó istentisztelettel kezdik el a mai napot.
Miközben készültem - bevallom nehéz egy ilyen alkalomra rövid áhítatot írni, hogy se érthetetlen ne legyen, se pedig a Biblia üzenetétől elrugaszkodott -, jutottak eszembe az alábbi gondolatok.
Manapság sokat hangoztatott nézet az, hogy az, ahogyan élünk, szólunk, az, amit teszünk az a mi magánügyünk. Igaz ez? Egyfajta nézőpontból talán igaz is ez az állítás. De mégis téves. Mert mindannyian beleírjuk tetteinkkel, szavainkkal és döntéseinkkel magunkat egymás életébe. Nem tudunk nem hatással lenni egymásra, hiszen nem légüres térben éljünk mindennapjainkat.
Az életünk tehát csak részben magánügy, másrészt nagyon is közös ügy, a közösségeink ügye, amelyekben élünk. Mert mindannyian nyomot hagyunk a világban. A kérdés az, hogy milyen nyomot hagyunk a körülöttünk élők lelkében? Mit hagyunk az utánunk jövőkre? Mit örökölnek tőlünk, és lesz-e olyan, amit majd továbbvihetnek?
Az ahogyan élünk felelősség, mert felelősek vagyunk azért, hogy mások számára ne elviselhetetlen teherré, hanem igazi áldássá és örömmé legyen az, hogy élünk és ahogyan élünk.
Puszta Sándor, a római katolikus papköltő, egyik versében ezt írta: "hajnali hóban / cinkenyom / fölibe hajlok / olvasom / marad ha létem / itt hagyom / utánam csöppnyi / cinkenyom?" Tényleg, marad legalább ennyi utánunk?
Miközben készültem - bevallom nehéz egy ilyen alkalomra rövid áhítatot írni, hogy se érthetetlen ne legyen, se pedig a Biblia üzenetétől elrugaszkodott -, jutottak eszembe az alábbi gondolatok.
Manapság sokat hangoztatott nézet az, hogy az, ahogyan élünk, szólunk, az, amit teszünk az a mi magánügyünk. Igaz ez? Egyfajta nézőpontból talán igaz is ez az állítás. De mégis téves. Mert mindannyian beleírjuk tetteinkkel, szavainkkal és döntéseinkkel magunkat egymás életébe. Nem tudunk nem hatással lenni egymásra, hiszen nem légüres térben éljünk mindennapjainkat.
Az életünk tehát csak részben magánügy, másrészt nagyon is közös ügy, a közösségeink ügye, amelyekben élünk. Mert mindannyian nyomot hagyunk a világban. A kérdés az, hogy milyen nyomot hagyunk a körülöttünk élők lelkében? Mit hagyunk az utánunk jövőkre? Mit örökölnek tőlünk, és lesz-e olyan, amit majd továbbvihetnek?
Az ahogyan élünk felelősség, mert felelősek vagyunk azért, hogy mások számára ne elviselhetetlen teherré, hanem igazi áldássá és örömmé legyen az, hogy élünk és ahogyan élünk.
Puszta Sándor, a római katolikus papköltő, egyik versében ezt írta: "hajnali hóban / cinkenyom / fölibe hajlok / olvasom / marad ha létem / itt hagyom / utánam csöppnyi / cinkenyom?" Tényleg, marad legalább ennyi utánunk?
