A szavak különös erővel bírnak. Felemelhetnek, építhetnek, de rosszul használva őket, rombolhatnak és pusztíthatnak is. Hogy mivé lesznek a szánkban az mindig attól függ, hogy mivé formálja őket a szívünk.
Nem titok, hogy szeretem a verseket. Annak idején, amikor még jászberényi lelkész voltam, minden nyáron irodalmi táborokat tartottunk. (Vajon lesznek-e még úgy táboraink?!) Mert a versek a szavak különös erejével vannak felruházva. Úgy fogalmaznak meg érzéseket és gondolatokat, mint kevés dolog a világon. Egyszerűen, röviden, tömören. Mint egy-egy pillanatkép, olyan egy-egy vers, amely egy életpillanatot rögzít egy ember szívén és értelmén átszűrve. S akkor jó, ha lehet egyáltalán ilyet írni, amikor úgy fejezi be az ember olvasásukat, hogy azt érzi: én is így érzem, de nem tudtam volna így megfogalmazni.
Tegnap gyülekezeti Facebook csoportunkba tett fel egyikünk egy gyönyörű Reményik verset. A címe: Üres templomban. Ennek is különös aktualitása van most, amikor a járvány miatt valóban üresek a templompadjaink. Ennek a versnek egyik sora mégis szíven talált: A templom üres, a lelkem tele. Vajon így vagyok ezzel én is? És ha tele van a lelkem, akkor mivel van tele?
Ma reggel pedig Német Tamás kollégám cikkét olvasva - végre erre is több időm van - olvashattam egy másik gyönyörű verset, aminek különös aktualitása van jelen helyzetünkre. ... most nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten. - írta Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit című versében. Kedves Olvasó! Most jött el az ideje annak, amikor nem tehetünk semmit, hogy engedjük, hogy szeressen az Isten.
Ha van még nem csömörlöttél meg a sok-sok okos üzenettől, akkor hallgasd meg a két feldolgozást is! Érdemes! :-)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése