Hallgatom a híreket, és várok. Párizs után. Hallom, hogy ma Bruxelles-ben találkoznak a Unió külügyminiszterei, és bár eredetileg más a téma, de szót ejtenek a terrorizmus problémájáról. Várok. Hallom, hogy a gyász után, most a nyomozás lesz hangsúlyossá, és a hatóságok körözik a szökésben lévő elkövetőket. Várok. Hallom, hogy a francia parlament fel fogja hatalmazni a kormányt, hogy tiltakozzon a kötelező EU-s menekült kvóták ellen. Várok. Hallom, hogy Jean-Claude Juncker szerint az EU menekültügyi politikája jó, nincs szükség felülvizsgálatra. Várok. Hallom, hogy jól odacsapunk az Iszlám Államnak. Még több fegyver, még több bomba, még több halál. Várok, és nem hallom...
Mire várok? Mit nem hallok? Valamit, amire régóta várok, és amit régóta hallani szeretnék, és ami rendszerint, és úgy látom most is, elmarad. Pedig nagyon kellene már! Kellene valaki, aki kiáll, és végre kimondja a nyilvánvalót. Nem csak annyit, hogy baj van odaát Szíriában, meg Afrikában. Nem csak annyit, hogy szét kell bombázni az Iszlám Államot, meg rendet kell tenni Szíriában, meg le kell zárni az EU határait. De kellene valami más is, ami sejtem, tudom, megint elmarad(t)...
Mi is az? A szembenézés önmagunkkal. Engem még úgy tanítottak, hogy figyeljek oda a kritikára. Akkor is, ha nem tetszik. Akkor is ha fáj, ha kellemetlen, ha nagyon nehéz. Bizonyosan nem leszek, lennék népszerű, de kimondom: lehet a terrortámadásoknak más olvasata is, mint az, amit a médiák és közhangulat kiolvas belőlük? Én úgy gondolom igen. Mi van akkor, ha úgy tekintünk ezekre a merényletekre, és ezzel nem teszem elfogadhatóvá ezeket és nem mentem fel az elkövetőiket embertelen tettük súlya alól, hogy mindez egy nagyon radikálisan megfogalmazott kritika az általunk fejlett világnak nevezett valamivel szemben. Kritika a gondolkozásunk, az életvitelünk, a hazugságaink, az istentelenségünk és embertelenségünk, a nagyképű gőgünk, a lenézésünk, a pénzimádatunk ellen?
Hát, erre várok, hogy valaki kiálljon, és bűnbánatra hívjon. Hogy ne csak fegyverért kiáltson a tömeg, meg gyilkolással-gyilkolásért - "szemet-szemért, fogat-fogért" -, hanem kiállva szembesítsen önmagunkkal, azzal, akik vagyunk, akivé lettünk, amivé tettük a világot.
A terrorizmus, ahogyan egyre inkább látom, KRITIKA, a vélemény formálás számomra elfogadhatatlan módja, de mégis az. Figyel erre valaki? Érdekel ez valakit a világ vezetői közül? Képes még valaki olvasni a sorok között? Nem. Fegyverre fegyverrel, gyilkosságra gyilkossággal. Ahelyett, hogy meghallanánk valamit abból, hogy itt van egy öntudatra ébredő pusztító erő, egy fiatal nemzedék, egy elégedetlen tömeg, akiknek felnyílt a szeme, akik már nem hiszik el, amit rájuk erőszakol a média, és magunk éretlenségével, a magunk dühével, a magunk igazság keresésében rossz válaszokat találva, ráöntik keserű haragjukat, mint nagy nemet az általunk bálványozott világra.
Mi is tudjuk, hogy a világunk hazug és képmutató. Nyerészkedő, ügyeskedő, kizsákmányoló, tele ellentmondással és igazságtalansággal. Az emberek játsszák kisstílű játszmáikat, hajszolják egyre aberráltabb vágyaikat. Mi is tudjuk, hogy a világunk ilyen, de élvezzük. Legfeljebb csóváljuk a fejünket. Néha. Igaz, egyre kevesebbszer, mert egyre érzéketlenebbek vagyunk. Meg aztán a másik dolgai, nem a mi problémánk.
Azután robban egy bomba valahol a világunkban. Fegyveresek lőnek halomra embereket. Egy perces néma csend. Majd megrázzuk magunkat, és a következő lövésig, a következő halálig, élvezzünk tovább. És én tovább várok... Valami megint elmaradt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése