Ne tessék veszekedni, csak szeretni!

Haldoklók életgyónásait hallgatva vagy olvasva, mindig elgondolkodtatott az az őszinteség, amely a földi létük végén rátört ezekre az emberekre. (Igaz, olyannal is találkoztam már, aki az elmúlás közeledtével is tovább ámította saját magát.) Valahogy mélyen meglepi ilyenkor a lelkemet az, hogy ott, a földi lét és a halál utáni lét, az ítélet kapujában valaki rádöbben arra, hogy vannak dolgok, amelyekkel elkésett. 

Mi, idő által meghatározott lények vagyunk. Bár ha van valami, amivel nem sokat törődünk az éppen az idő. Pedig az időnk egyszer elfogy. S van ebben valami félelmetes, hogy: amit ma megtehetek, nem biztos, hogy holnap is megtehetem. S ott a földi lét és a halál utáni lét mezsgyéjén, haldokló és ha vannak, a szerettei, egy pillanatra ugyanazt élik át: az elfogyó idő iszonyatos súlyát, amely elsodor mindent.

Egy barátom igehirdetését olvasva, találkoztam igehirdetésében egy történettel, amely ezeket a gondolatokat indította el bennem. A történet a Facebookra tette fel valaki, és így szól:

"Ma hazafelé vonatoztam és ugyanolyan útnak indult mint az összes többi, de a mait sosem felejtem el. Egy bácsika szállt fel az egyik megállónál. Ideges volt és zavart, sok táskával a kezében. Leült hozzám. Majd kivett az egyik szatyrából egy darabokban lévő mobilt. Elnézést kért tőlem, hogy szétpakolt. Remegett a keze, ahogy próbálta összerakni, és elkezdtek potyogni a könnyei. Megkérdeztem, segíthetek-e neki, és elvettem tőle. Egy régi Sony Ericsson volt. Összeraktam, de már nem lehetett bekapcsolni. Mikor ezt megmondtam neki, még jobban sírt. Megkérdeztem, mi a baj? Elmondta, hogy a lányát lenne muszáj felhívnia, mert a feleségét műtötték és tudnia kell, hogy van. Megkérdeztem, tudja-e fejből a számot? Erre előhúzott egy gyűrött papírkát. Tárcsáztam a telefonomról és odaadtam neki. Meglepve nézett rám, hogy tényleg megengedem, és tényleg felhívhatja???! - Sikerült beszélnie vele, de miután zokogni kezdett, tudtam hogy baj van. Visszaadta a telefont. A felesége belehalt a műtétbe. A bácsi azt mondta nekem: „Ne tessék veszekedni, csak SZERETNI!! Én veszekedtem és már nem szerethetek!!” 

A legtöbb ember nem azt bánja élete végén, hogy mennyivel többet dolgozhatott volna. Nem is azt, hogy mekkora házat tudott felépíteni, és milyen kár, hogy csak olyan autót volt képes megvenni a fizetéséből. Nem is azt, hogy kipróbált-e őrült dolgokat, hogy megtapasztalja az élet izgalmas oldalát. Nem ezt bánják meg sokan! Sokkal inkább azt, hogy nem szerettek eléggé, hogy nem volt több idejük a gyermekeikre, a feleségükre, a férjükre! Azt bánják meg, hogy nem becsülték jobban azokat, akik valami furcsa oknál fogva még ennek ellenére is szerették őket, és ragaszkodtak hozzájuk.

Ne tessék veszekedni, csak SZERETNI!