A minap a szenvedésen, a tragédiákon, a világ szennyességén gondolkoztam. Nem volt különösebb személyes oka ennek. Ha csak nem az árvíz, és a rádióban hallott hírek nem "ültek be" tudatalattimba.
A legtöbb ember nem tud ezekkel mit kezdeni, és oly sokszor hallom azt, hogy ha Isten szerető Isten lenne, akkor nem engedné meg ezeket.
Az jutott az eszembe, hogy nagyon tévesen gondolkozunk akkor, amikor ezekért a tragédiákért Istent okoljuk. (Nem mintha Istennek szüksége lenne rám, mint védőügyvédre!) A baj az, hogy mi az általános jólétet, a békét, életünk zavartalanságát tartjuk természetesnek. Ha nincsenek gondjaink, nem vagyunk beteg, ha minden megy a maga megszokott kerékvágásában, szerintünk ez a normális. És ha ezt a zavartalan életet egyszerre beárnyékolja valami, netán még fel is borítja, fenekestől fel is forgatja, akkor Istennek szegezzük a kérdést: "Miért engedted meg ezt? Nem az a feladatod, hogy biztosítsd a mi jólétünket? Nem abban nyilvánul meg a szeretet, hogy megvédi a bajtól azokat, akiket szeret? Hogyan engedhetted meg ezt?" Vajon igazunk van ekkor?
És mi van, ha a gondolkozásunkban van a "számítási" hiba? Ha azt vesszük természetesnek, ami nem is természetes, hanem kegyelem? Ha az elveszett világ "normális" állapota a szenvedés, a baj, a tragédiák, a betegség. Nem erről tanít bennünket a Biblia? S az, hogy az életünk bizonyos időkre zavartalan lehet, hogy vannak örömeink, van gondtalan nevetés, van úgy, hogy nem rág betegségek titkos foga, az, ami nem természetesen, nem "normális", hanem Isten kegyelmének megnyilvánulásai azok az életünkben?
A mi világunknak és benne az életünknek alap "természete" a szenvedés. S milyen jó, hogy a bennünket szerető Isten, hogy valamit megízleljünk az eljövendőből, "felfüggeszti" örömünkre a világ és az életünk alap "természetét". Vagyis: ezért lehetnek olyan időszakok az életünkben, amikor távol tartja tőlünk a bajokat, a tragédiákat, a mélységeket.
De az is igaz, hogy ezekbe sem úgy enged bele bennünket Isten, hogy ne fogná a kezünket. Egyébként el sem tudnánk azokat viselni.
Mennyire gonosz és hálátlan tud lenni az emberi szív, hogy az őt megtartó Istent szidja, gyalázza, okolja azért, ami bűneinek és engedetlenségünknek, azaz Isten ellen való lázadásunk természetes következménye. Mert elfelejtjük, hogy a kegyelem, ami tart bennünket, az ami nem természetes.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése